Szigetvár

Aug. 5.

Útban Palkonyára megállunk itt. Kétszer fordulunk a központban, semmi sem mutatja, merre a vár (visszafelé aztán látunk egy táblát, talán Vár Múzeum felirattal). Felfigyelünk viszont egy „óborzalomra” (egy kedves ismerősöm szóhasználata a felsőfokra). Állítólag Makovecz tervezte, az organikus építészet egyik példája: betonból. Itthon utánanéztünk. Íme, betűhíven:

„Ez a ház szakmai tevékenységem egyik csúcsa, mindazok az elemek amelyekre valaha rátaláltam, itt szerepelnek, sőt még egy sajátosan gyermeki szürrealizmus is. A három egymásba hatoló kupola amely megidézi az első Goetheaneumot megzabálja a két oldalsó szárny régi kultúrát jelképező leromosodó falait amelyek eldőlnek és eltűnnek az általuk létrehozott geometriailag egyszerű tértartalmában azonban rendkívül bonyolult és erős szürreális hatásokkal működő térben.”

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szigetvári Vigadónak közelről van elfogadhatóbb nézete is.)

Végül egy helybelit kérdeztünk meg, hogy merre menjünk a várhoz. (Nem pénz kérdése: a várostáblától oda kellene vezetni az idegent!) A várkapun épp jön ki egy család. Egy 30-40 közötti nő kommunistázik: a polgármester el akarja adni a várat a törököknek. Meg ne feledkezzünk róla: Magyarországon vagyunk.

A várfal nádfonattal elkerítve a turistáktól, igénytelen lámpák a sétány mentén. A képen látható betonmonstrum a kirohanásra emlékeztet, szóval: emlékmű. A pénztár régi, ronda alumíniumbodegája az elfogadható kinézetű újtól pár méterre… Pacuha ország. Szégyellheti magát az utókor: az ország is, a város is. Belül az állítólag egy hónap alatt felépített dzsámi a Szigetvár alatt meghalt II. Szulejmán tiszteletére (76 éves volt) – szép. A kiállításon fegyverek, tárgyi emlékek a török korból, a Szigeti veszedelemhez készített illusztrációk, egy már elhunyt gimnáziumi tanár, helytörténész hazafiúi, honleányi érzelmeket felpezsdítő összefoglalója az 1566-os ostromról… 120 ezer katonával – Zrínyiék az ostrom kezdetekor 2500-an voltak, a törökök 100 ezren – a császári sereg nem mozdult a Rábától. II. Szulejmán utóda pedig 1-2 év múlva egyezséget köt, Nyugat-Európa megmenekül. De vajon tudták-e 1566-ban, hogy megmenekültek? Bennünk mindenesetre így rögzült: Magyarország a kereszténység védőbástyája.

Kifelé jövet csak rákérdezek a kommunistázás kiváltójára. A város polgármestere valóban tárgyalt a törökökkel: ha 99 évre bérbe kapnák, akkor újjáépítenék a várat, muzulmán központot hoznának létre benne. De a nagy felháborodás miatt elálltak a tervtől. „Csak törpe kor felejthet ős nagyságot…” – kezdődik az emléktábla felirata a kertben.

Mennyi Törökország GDP-je? És Magyarországé? (Utánanéztem: 2007-ben nálunk 19 500 dollár volt az egy főre eső, a törököknél 9 393.) Hogyhogy Törökországnak megérné pénzt befektetni külföldön a mohamedán kultúra érdekében, s nálunk nem jut elég pénz saját kulturális-történelmi értékeink felújítására, karbantartására, megőrzésére? A pénz elég kényszerítő eszköz 440 év múlva megtagadni Zrínyi és katonái áldozatát? Semmi kifogásom a Szulejmán-szobor ellen, az ellenségre is lehet emlékezni és emlékeztetni (http://nol.hu/cikk/394990/), de éppen ezt a várat bérbe adni - nem ugyanaz a kérdés. S nem kell ahhoz jobboldalinak lenni, hogy felháborodjunk.

Dizájn

Megváltoztattam, mert nemrégiben ráakadtam két olyan blogra is, amelyekhez még külsőségekben sincs kedvem hasonlítani. Az előzőt nem én csináltam, hanem egy tanítványom, aki ezekben a dolgokban tanárom: elfogadtam a javaslatát, hogy az a színvilág illik hozzám. Igaz, kivéve, hogy a háttér mintás volt.
Olyan sablont választottam, ahol hosszúak lehetnek a sorok, mert pár soros bejegyzéseket nemigen szoktam írni. Eredetileg azt gondoltam, hogy ’életem tájairól’ évszakonként változó fotót teszek a fejlécbe, de pl. a nyári annyira megváltoztatná a hosszadalmasan (ifjúság, nem röhögni – én nem vagyok profi) kikísérletezett színhatást, hogy erről letettem. Valami kép lesz, de még keresem.
Nekem tetszik, és ráadásul önállóan csináltam.

A' la recherche…

Aug. 4.

A strand felé tartva elhalad mellettünk egy bilikék kétütemű(?) Trabant, s megcsap egy ismerős szag. Másodperceken belül eszembe jut, honnan: Telek mama petróleumfőzője. (A jelenség irodalmi ábrázolását lásd Krúdynál, Proustnál.)

A dédszüleim közül csak őt ismertem, túl volt a hatvanon, amikor a világra jöttem. 1889-ban született Jolsván, 21 évesen már anya: a nagyanyám Rozsnyón, a húga Hejőcsabán, a legkisebb lány Szécsényben született. A városok jelzik a család vándorlását. Dédapám (felmenői tisztviselők) művezető volt (mit jelentett ez akkor?), Szécsényből ment el a háborúba (1. vh.), dédanyám nem mozdult innen, ide várta vissza. Nem jött. Telek mama – mint hadiözvegy – trafikot kapott (hogy is mondja Pepin a Sörgyári capriccióban?). Évtizedek múlva is megvolt: gyerekkoromban sok színes műanyag kis dobozkám volt, ezekről tanultam a színeket – ilyenekből árulták darabra a pengét.

Nem lehetett könnyű felnevelni a három lányt. (Telek gyakran emlegette, hogy ő veterán, magas állami kitüntetése is volt - a részleteket nem tudom, utánakérdezni!) A legidősebb – a nagyanyám – a fényképek tanúsága szerint – szép volt: szőke, kék szemű (mint Telek), de testi hibás (az egyik lába jóval rövidebb és vékonyabb, anyu sem tudja az okot, sosem merte megkérdezni). Nem tudom, mikor ment férjhez, de ’33-ban megszületett anyu (’39-ben a húga, ’42-ben az öccse). Nagyapám bádogos volt, nagyanyám is sok mindent megtanult tőle, gyerekkoromban láttam cinnel lyukas fazekakat foltozni. Nagyapám megjárta az orosz frontot, aknaszilánkokkal a testében tért haza. Egyéves voltam, amikor meghalt. Azt hiszem, csak fényképről tudom, hogy barna gombszeme, barna haja, kreol bőre volt. Anyám rá hasonlít.

Nagyanyám húga, Bözsike nem mert férjhez, Telek mamával élt. Halvány emlékem van róla: nagyon vékony, barna, beteges (tüdőbaj?), nagyon örült nekünk, ha mentünk. Kisgyerek voltam, amikor meghalt – halálhírre, temetésre nem emlékszem. Zsuzsi néni, a legkisebb lány tanár lett. Anyja génjeit örökölhette: ma is él, 93 éves.

De vissza a dédanyámhoz. Gyerekként úgy érzékeltem – nyilván ezt hallottam otthon -, hogy a legkisebb lányát megkülönböztetett szeretettel szereti, az ő lányát meg az anyu öccsét szintén – ők a Telek-fajták. Az udvarban, ahol lakott, három család élt: az L alak rövid, utcára néző részében apa, anya és talán egy gyerek, a szárában, középen egy egyedülálló tisztviselőnő, a hátsó traktusban Telek Bözsikével, majd nélküle. Hátul különálló szerszámoskamra, WC-k. Az udvaron büdöske, zöld színű kerekes kút (az utcán nyomós), kicsit jobbra tőle Telek ajtaja: egyenesen a konyhába léptünk. Szemben a sparhelt (apai nagyszüleim masinának hívták, a „városi” anyu ezt mindig gúnyolta - pedig csak a származás más, ja, épp ez az :)), jobbra az ajtótól egy hosszú, penészzöld színű láda mint ülő- és tárolóalkalmatosság – ezt megörökölte anyu -, bordó kőpadló… Az ajtótól balra nagyot kellett lépni, magasan volt a küszöb, tömör, barna vagy sötétzöld ajtó vezetett a szobába. Benn kevés volt a fény: kicsi ablak (egy? kettő?), sötét bútorok. Kis vaskályha ontotta a meleget. Kétajtós, polcos szekrényből Telek elővette a mogyoróscsókot a gyerekeknek, apunak töltött egy stampedlivel. Minden alkalommal lejátszódott a következő párbeszéd.
- Nem kér még egyet? – így Telek.
- Nem, ha nem ad – mondta apu.
S mivel Telek nagyot hallott, hol adott, hol nem.

A kisebbik húgomra a szülési szabadság (6 hét) leteltével először csak napközben, a tél beálltával egész héten (az óvodáskor eléréséig) az anyai nagyanyám (szécsényi mama) vigyázott, mert anyu Szécsényben dolgozott. Telek mindennap meglátogatta őket a kastélyban. (A Forgách-kastélyban: a 60-as években ott alakítottak ki 3-4 tanácsi lakást, egykori, bizonyára díszes szobában volt a fáskamra is az emeleten. A grófnő a földszinten lakott: kedves, vékony, idős hölgy, mindenki grófnőnek szólította, kalapban járt, a kalapon kis fátyol.) A húgom várta, hogy milyen meglepetés kerül ki a „kostökből” (egy bordó-zöld kockás sportszatyor volt, drapp műbőr fülel és kerek aljjal). A szécsényi évek miatt J. nem beszélt palócosan – mi igen.

Később dédanyám máshol lakott, nem messze a „lenti” cukrászdától. Erre a lakásra kevésbé emlékszem, ekkor már gimnazista voltam, s képes voltam úgy megfordulni Szécsényben, hogy nem nyitottam rá az ajtót. Ha mégis, sült hússal kínált, ott volt kislábasban a sparhelt szélén: finom, porhanyós. Galanicsnál vette, 30-40 dkg-ot egyszerre, de nagyon szigorúan kikövetelte, hogy szép, sovány legyen.

Teleknek anyai ágon nemesi ősei voltak: a dédanyja Fáy lány, birtokos családból származott (Fáy András, a reformkor neves írója, közéleti embere, a Pesti Első Hazai Takarékpénztár megalapítója rokon), dédapja földbirtokos, édesanyja református pap lánya. Apai ágon a nagyapja tehetős birtokos, Jolsva polgármestere, apja foglalkozása szerint csizmadia sok alkalmazottal és nagy kártyás… S a dédanyám, Telek mama, S. Erzsébet, a református pap unokája, nemesek leszármazottja, a 19-es veterán szoba-konyhában élte általam ismert életét. Túlélte nagyanyámat. 1981 augusztusában kórházban halt meg: nem ismert meg senkit, nem tudott magáról. Díszsírhelyet kapott. Én szeptemberben kezdtem tanítani.

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”
József Attila: A Dunánál (részlet)

Magyarország-Szlovénia-Horvátország

Még mindig aug. 3-án történt, akkor is írtam.

Átmentünk Lendvára. Hihetetlenül meredek délnyugati lejtőn futó szőlősorok, a fehér, kastélyjellegű épület (zárva) már az útról látszik, kétnyelvű tábla Kossuthnak és Széchenyinek (egyébként is jellemzőek a kétnyelvű feliratok), álmos nyugalom.

Továbbmegyünk Csáktornyára, kb. 15 km: itt született Zrínyi Miklós, emiatt jövünk. Nóra nem érti: egy nap, három ország, ha Horvátország, akkor tenger – oda megyünk? Itt még van határellenőrzés, gyors, személyit mutatunk.

A várostábla kiegészítése hirdeti, hogy itt a Zrínyiek vára. A sétálóutca tele éttermek, kávéházak kiülős teraszaival – mérsékelt számú vendég, délies hangulat. Szép és elképesztően ronda épületek eklektikája: a működő kolostorral és templommal szemben egy borzalom, egy gyönyörű, hármas tagolású szecessziós ház mellett egy randa trafóház… Hatalmas, tiszta park, a sétáló utca felőli oldalánál Zrínyi-emlékmű (horvát felirattal), a tetején turul. Füves, lejtős térség után (várárok?) téglából épített külső várfal, beleépülve-megőrizve a templomtorony, több szekér mélységű, boltíves bejárat (falfirkák), azon túl bentről visszanézve 1-2 emelet magasságban ablaksorok, két oldalt reneszánsz lépcsősor (mint a sárospataki). A várfal van, ahol romos, aztán eltűnik. Bent egy jóval későbbi palota - zárva -, egyik földszinti nyitott ablakán bepillantva látni a pinceszintet – a boltívek téglából.

A Zrínyiek két nemzet fiai: Miklós (Szigetvár védőjének dédunokája) Magyarország nádora szeretett volna lenni, magyarul írta a Szigeti veszedelmet, öccse horvát lett, maradt. Egyszer majd talán kétnyelvű összefoglaló is lesz a várról, a családról.

Kézzel írok Nóra másodikos füzetébe - furcsa, hogy nem gépbe fogalmazok -, majd otthon bekerül a blogba. Holnap újra a lenti fürdő, dödöllét keresünk Bajánsenyén (házigazdánk tanácsa), aztán kedden irány a Villányi hegység.

Őrség

Aug. 3.

Cirka 300 km-re Esztergomtól nem tűnnek már fontosnak az otthoni történések. De elég egy telefon, hogy elinduljon a mókuskerék. Nem, nem szállok be. Kerkafalva, Csesztreg, Bajánsenye, Őriszentpéter, Szalafő, Velemér, Szentgyörgyvölgy, Lenti… Még egy napunk van az Őrségben, Kerkafalván töltöttünk hat napot.

Az 1888-ban épült „Vidéki Házat” 10 éve lakja – saját szóhasználatukkal élve – egy igazi kézműves házaspár. A hozzátartozó melléképülettel együtt a maguk számára és vendégfogadásra komfortossá tették: minden szépségét megőrizve igazán egyedien berendezték. Csend van, dús növényzet, árnyék a kertben, benn a galérián este kellemesen meleg gyantaszag. (Télen kandalló- és gázfűtés.) A faluba egy héten háromszor hoznak kenyeret, autóról árulják (volt mozgóbolt is, de nem volt rá igény), talán kétszer hetente jön a Family frost is. Nincs kocsma, iskola, orvos is csak hetente egyszer. Gombázni járnak az erdőbe, a házig is bemerészkedik a róka, állatot – a kutyán kívül – nem tartanak. Itt élni: életforma. Az idő elveszíti kényszerítő hatalmát: ráérünk. A nap járása és az életritmus összhangban van. Önálló értelmiségi léthez kiválóak az adottságok (internet van).

A veleméri templom gyönyörű (az őriszentpéteri is szép): több mint 700 éves, a freskói is túl vannak a hatszázon: élnek a színei, pedig az épület a 19. században jó ideig tető nélkül volt, igaz, a reformáció korában lemeszelték, s a mész védte. A régi Velemér a török időkben elpusztult, újjáépítése kicsit arrébb történt. A templom még a 80-as években is katonai őrhely volt, a velemériek csak határsáv-igazolvánnyal mehettek a szőlőbe, visszaútban is le kellett jelentkezniük. Mindig náluk volt a személyi - amikor új bevonulók kerültek a vidékre, folyton igazoltattak, aztán ahogy lassan megismerték az itt élőket, lazábbak lettek. A vészes fogyás mégis a rendszerváltás után következett be: nincs munka, az állattartást ajánlgatják megélhetési forrásnak, de nem kellenek a termékek, tavaly az iskola is bezárt. Az Őrség eredeti funkciója megszűnt, az üdülőövezeti formálódik – a házak jó részét már most is üdülőnek használják.

Ebédidő van. Négy-öt helyen megállunk, dödöllét akarunk enni. Nincs. Aztán Lentiben egy külsőre jellegtelen étteremben nagyon jót ebédelünk. Csókoltatjuk a séfet. Kiderül, hogy nő. Akkor is! Apropó: Lenti. Az élmény- és gyógyfürdőnek 9 medencéje van: 3 belső és 6 külső (az egyik a belsőkhöz kapcsolódik, télen is működik). A felnőtt belépő 1490 Ft, a diák 990. (Vö. Aquasziget és Szent István. Igaz, nincs benn mászófal meg annyi délszaki növény.) Kinn napos és árnyas részek, jó minőségű fű. Negatívum: egész nap szól a Danubius Rádió a hangszórókból.

(Ha egy étteremben/cukrászdában/kávéházban rongyos vagy nem tiszta a terítő, művirág van az asztalon, papucs a pincéren, szól valamelyik kereskedelmi rádió – az nem lehet igényes hely. Szerintem.)

Nórának ma legjobban az ebéd tetszett. Aztán – kis gondolkodás után – hozzáteszi: meg a kék templom. A szentgyörgy-völgyi református. (Egy-két kilométerre a falutól új, szép ház eladó. Lottó?)

Újra itthon

Lassan két napja újra itthon. A mosógép még megy, a vasalás várhat, a leveleket és ismerőseim blogjait elolvastam (derű, derű, derű és egy ború), egy-két nem ismerős kedvencé még hátra van, a nyomtatott sajtóban kétheti a lemaradásom... De ideje az "élet láncszemeit" számbavennem. Nyaralás közben is írtam: hagyományosan - most lassan közzéteszem a virtuális térben.

A személyes ízlés szabadsága, avagy a városkép

Aug. 1. Ezen még erősen érződik, hogy hazagondolok.

Nem szeretem az egy tömbházon belül
- különböző színűre festett erkélyeket,
- különböző osztatúra (és anyagúra) cserélt ablakokat,
- a lomtárnak használt erkélyeket.
Persze, tudom: az ott lakók igényességének ill. a helyszűkének a jelei ezek. Na meg annak a gondolkodásnak: "az én lakásom, 'birtokon' belül azt csinálok, amit akarok." Csakhogy ezzel az egyébként sem szép háztömbök zavarosak is lesznek.

Elnézem a szentgyörgymezei lakóparkot: vannak szép és csúnya házak; látni parasztház jellegűt, szigorúan mértani vonalvezetésűt, árkádost, "kódisállásost"; földszinteset, tetőtér-beépítéseset és emeleteset... Van, aki figyel, hogy az épület színben illeszkedjen a közvetlen környezetébe, van, aki fütyül rá. A házak egyike a homlokzatával néz az utcára, másika nem. Láthatóan bármilyen tervet engedélyeznek. Ez így együtt kaotikus. Nem szeretem.

Messzemenő-e a következtetés: a sokáig elnyomott individuum akkor is a jogait követeli, amikor a közösség szempontjainak kellene érvényesülni? (Vö. Hegyeshalmon túl!)

Visszaolvasva tudom, mi váltotta ki ezeket a gondolatokat: nyaralásunk első helyszínének szép, régi házai – amelyeket a helyiek jó része nem értékel, pusztulni hagy. Építenek helyettük divatosabbat. S tűnik el a falu (sosem volt?) építészeti egysége.