Aug. 4.
A strand felé tartva elhalad mellettünk egy bilikék kétütemű(?) Trabant, s megcsap egy ismerős szag. Másodperceken belül eszembe jut, honnan: Telek mama petróleumfőzője. (A jelenség irodalmi ábrázolását lásd Krúdynál, Proustnál.)
A dédszüleim közül csak őt ismertem, túl volt a hatvanon, amikor a világra jöttem. 1889-ban született Jolsván, 21 évesen már anya: a nagyanyám Rozsnyón, a húga Hejőcsabán, a legkisebb lány Szécsényben született. A városok jelzik a család vándorlását. Dédapám (felmenői tisztviselők) művezető volt (mit jelentett ez akkor?), Szécsényből ment el a háborúba (1. vh.), dédanyám nem mozdult innen, ide várta vissza. Nem jött. Telek mama – mint hadiözvegy – trafikot kapott (hogy is mondja Pepin a Sörgyári capriccióban?). Évtizedek múlva is megvolt: gyerekkoromban sok színes műanyag kis dobozkám volt, ezekről tanultam a színeket – ilyenekből árulták darabra a pengét.
Nem lehetett könnyű felnevelni a három lányt. (Telek gyakran emlegette, hogy ő veterán, magas állami kitüntetése is volt - a részleteket nem tudom, utánakérdezni!) A legidősebb – a nagyanyám – a fényképek tanúsága szerint – szép volt: szőke, kék szemű (mint Telek), de testi hibás (az egyik lába jóval rövidebb és vékonyabb, anyu sem tudja az okot, sosem merte megkérdezni). Nem tudom, mikor ment férjhez, de ’33-ban megszületett anyu (’39-ben a húga, ’42-ben az öccse). Nagyapám bádogos volt, nagyanyám is sok mindent megtanult tőle, gyerekkoromban láttam cinnel lyukas fazekakat foltozni. Nagyapám megjárta az orosz frontot, aknaszilánkokkal a testében tért haza. Egyéves voltam, amikor meghalt. Azt hiszem, csak fényképről tudom, hogy barna gombszeme, barna haja, kreol bőre volt. Anyám rá hasonlít.
Nagyanyám húga, Bözsike nem mert férjhez, Telek mamával élt. Halvány emlékem van róla: nagyon vékony, barna, beteges (tüdőbaj?), nagyon örült nekünk, ha mentünk. Kisgyerek voltam, amikor meghalt – halálhírre, temetésre nem emlékszem. Zsuzsi néni, a legkisebb lány tanár lett. Anyja génjeit örökölhette: ma is él, 93 éves.
De vissza a dédanyámhoz. Gyerekként úgy érzékeltem – nyilván ezt hallottam otthon -, hogy a legkisebb lányát megkülönböztetett szeretettel szereti, az ő lányát meg az anyu öccsét szintén – ők a Telek-fajták. Az udvarban, ahol lakott, három család élt: az L alak rövid, utcára néző részében apa, anya és talán egy gyerek, a szárában, középen egy egyedülálló tisztviselőnő, a hátsó traktusban Telek Bözsikével, majd nélküle. Hátul különálló szerszámoskamra, WC-k. Az udvaron büdöske, zöld színű kerekes kút (az utcán nyomós), kicsit jobbra tőle Telek ajtaja: egyenesen a konyhába léptünk. Szemben a sparhelt (apai nagyszüleim masinának hívták, a „városi” anyu ezt mindig gúnyolta - pedig csak a származás más, ja, épp ez az :)), jobbra az ajtótól egy hosszú, penészzöld színű láda mint ülő- és tárolóalkalmatosság – ezt megörökölte anyu -, bordó kőpadló… Az ajtótól balra nagyot kellett lépni, magasan volt a küszöb, tömör, barna vagy sötétzöld ajtó vezetett a szobába. Benn kevés volt a fény: kicsi ablak (egy? kettő?), sötét bútorok. Kis vaskályha ontotta a meleget. Kétajtós, polcos szekrényből Telek elővette a mogyoróscsókot a gyerekeknek, apunak töltött egy stampedlivel. Minden alkalommal lejátszódott a következő párbeszéd.
- Nem kér még egyet? – így Telek.
- Nem, ha nem ad – mondta apu.
S mivel Telek nagyot hallott, hol adott, hol nem.
A strand felé tartva elhalad mellettünk egy bilikék kétütemű(?) Trabant, s megcsap egy ismerős szag. Másodperceken belül eszembe jut, honnan: Telek mama petróleumfőzője. (A jelenség irodalmi ábrázolását lásd Krúdynál, Proustnál.)
A dédszüleim közül csak őt ismertem, túl volt a hatvanon, amikor a világra jöttem. 1889-ban született Jolsván, 21 évesen már anya: a nagyanyám Rozsnyón, a húga Hejőcsabán, a legkisebb lány Szécsényben született. A városok jelzik a család vándorlását. Dédapám (felmenői tisztviselők) művezető volt (mit jelentett ez akkor?), Szécsényből ment el a háborúba (1. vh.), dédanyám nem mozdult innen, ide várta vissza. Nem jött. Telek mama – mint hadiözvegy – trafikot kapott (hogy is mondja Pepin a Sörgyári capriccióban?). Évtizedek múlva is megvolt: gyerekkoromban sok színes műanyag kis dobozkám volt, ezekről tanultam a színeket – ilyenekből árulták darabra a pengét.
Nem lehetett könnyű felnevelni a három lányt. (Telek gyakran emlegette, hogy ő veterán, magas állami kitüntetése is volt - a részleteket nem tudom, utánakérdezni!) A legidősebb – a nagyanyám – a fényképek tanúsága szerint – szép volt: szőke, kék szemű (mint Telek), de testi hibás (az egyik lába jóval rövidebb és vékonyabb, anyu sem tudja az okot, sosem merte megkérdezni). Nem tudom, mikor ment férjhez, de ’33-ban megszületett anyu (’39-ben a húga, ’42-ben az öccse). Nagyapám bádogos volt, nagyanyám is sok mindent megtanult tőle, gyerekkoromban láttam cinnel lyukas fazekakat foltozni. Nagyapám megjárta az orosz frontot, aknaszilánkokkal a testében tért haza. Egyéves voltam, amikor meghalt. Azt hiszem, csak fényképről tudom, hogy barna gombszeme, barna haja, kreol bőre volt. Anyám rá hasonlít.
Nagyanyám húga, Bözsike nem mert férjhez, Telek mamával élt. Halvány emlékem van róla: nagyon vékony, barna, beteges (tüdőbaj?), nagyon örült nekünk, ha mentünk. Kisgyerek voltam, amikor meghalt – halálhírre, temetésre nem emlékszem. Zsuzsi néni, a legkisebb lány tanár lett. Anyja génjeit örökölhette: ma is él, 93 éves.
De vissza a dédanyámhoz. Gyerekként úgy érzékeltem – nyilván ezt hallottam otthon -, hogy a legkisebb lányát megkülönböztetett szeretettel szereti, az ő lányát meg az anyu öccsét szintén – ők a Telek-fajták. Az udvarban, ahol lakott, három család élt: az L alak rövid, utcára néző részében apa, anya és talán egy gyerek, a szárában, középen egy egyedülálló tisztviselőnő, a hátsó traktusban Telek Bözsikével, majd nélküle. Hátul különálló szerszámoskamra, WC-k. Az udvaron büdöske, zöld színű kerekes kút (az utcán nyomós), kicsit jobbra tőle Telek ajtaja: egyenesen a konyhába léptünk. Szemben a sparhelt (apai nagyszüleim masinának hívták, a „városi” anyu ezt mindig gúnyolta - pedig csak a származás más, ja, épp ez az :)), jobbra az ajtótól egy hosszú, penészzöld színű láda mint ülő- és tárolóalkalmatosság – ezt megörökölte anyu -, bordó kőpadló… Az ajtótól balra nagyot kellett lépni, magasan volt a küszöb, tömör, barna vagy sötétzöld ajtó vezetett a szobába. Benn kevés volt a fény: kicsi ablak (egy? kettő?), sötét bútorok. Kis vaskályha ontotta a meleget. Kétajtós, polcos szekrényből Telek elővette a mogyoróscsókot a gyerekeknek, apunak töltött egy stampedlivel. Minden alkalommal lejátszódott a következő párbeszéd.
- Nem kér még egyet? – így Telek.
- Nem, ha nem ad – mondta apu.
S mivel Telek nagyot hallott, hol adott, hol nem.
A kisebbik húgomra a szülési szabadság (6 hét) leteltével először csak napközben, a tél beálltával egész héten (az óvodáskor eléréséig) az anyai nagyanyám (szécsényi mama) vigyázott, mert anyu Szécsényben dolgozott. Telek mindennap meglátogatta őket a kastélyban. (A Forgách-kastélyban: a 60-as években ott alakítottak ki 3-4 tanácsi lakást, egykori, bizonyára díszes szobában volt a fáskamra is az emeleten. A grófnő a földszinten lakott: kedves, vékony, idős hölgy, mindenki grófnőnek szólította, kalapban járt, a kalapon kis fátyol.) A húgom várta, hogy milyen meglepetés kerül ki a „kostökből” (egy bordó-zöld kockás sportszatyor volt, drapp műbőr fülel és kerek aljjal). A szécsényi évek miatt J. nem beszélt palócosan – mi igen.
Később dédanyám máshol lakott, nem messze a „lenti” cukrászdától. Erre a lakásra kevésbé emlékszem, ekkor már gimnazista voltam, s képes voltam úgy megfordulni Szécsényben, hogy nem nyitottam rá az ajtót. Ha mégis, sült hússal kínált, ott volt kislábasban a sparhelt szélén: finom, porhanyós. Galanicsnál vette, 30-40 dkg-ot egyszerre, de nagyon szigorúan kikövetelte, hogy szép, sovány legyen.
Teleknek anyai ágon nemesi ősei voltak: a dédanyja Fáy lány, birtokos családból származott (Fáy András, a reformkor neves írója, közéleti embere, a Pesti Első Hazai Takarékpénztár megalapítója rokon), dédapja földbirtokos, édesanyja református pap lánya. Apai ágon a nagyapja tehetős birtokos, Jolsva polgármestere, apja foglalkozása szerint csizmadia sok alkalmazottal és nagy kártyás… S a dédanyám, Telek mama, S. Erzsébet, a református pap unokája, nemesek leszármazottja, a 19-es veterán szoba-konyhában élte általam ismert életét. Túlélte nagyanyámat. 1981 augusztusában kórházban halt meg: nem ismert meg senkit, nem tudott magáról. Díszsírhelyet kapott. Én szeptemberben kezdtem tanítani.
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”
József Attila: A Dunánál (részlet)
Szép az új dizájn!
VálaszTörlésSSz