2008. június 30., hétfő

„Új evangelizáció”? Új „kulturális forradalom”?

Amiről írok, nincs köze egyházhoz, valláshoz, Kínához. De köze van a hithez:

1. Egyes hatalmon lévők tények, szakértelem, tapasztalat, demokratikus játékszabályok által megingathatatlan hitéhez: joguk van tenni, amit tesznek, helyes, amit tesznek, politikai érdekeiket szolgálja, amit tesznek, sőt a közösség érdekeit szolgálja, amit tesznek – aki ezt nem képes elfogadni, belátni: az ellenség.

2. Kulturális és oktatási pozíciókba olyan embereket kell kinevezni, akik ebben a hitben osztoznak, ezt a hitet továbbadni képesek: vagyis hitterjesztők.

Az utóbbi időszakban sokasodnak a színházak és iskolák vezetői posztjaira kiírt pályázati döntésekkel kapcsolatos botrányok. A legújabb: a szentesi.
Ahogyan várható volt, a Csongrád Megyei Közgyűlés mindkét szentesi középiskola esetében a tantestület, a szülői munkaközösség és a diákönkormányzat által elutasított jelöltet nevezte ki igazgatónak. Egyikük sem helybeli, és egyikük sem ismeri azt az iskolát, ahová a helyi közösség ellenében első számú vezetőnek nevezték ki őket.” http://nol.hu/cikk/497149/

Ismerős a helyzet a Szent István Gimnáziumban is.

„A választókerületi elnök a Zsoldos-Pollák élére külső jelöltet keresett. Halmai igazi választottja nem a végül kinevezett Pintér Etelka volt, hanem a 27 éves Abonyi Henrik, aki Kiskunfélegyházán tanít, és Kiskunmajsán fideszes önkormányzati képviselő. Abonyi beadta a pályázatát, és elment a megyei önkormányzat által alakított előkészítő bizottság ülésére, amelyen a pályázókat meghallgatták. Nem sokkal később azonban visszalépett.”

1. Ahogy egy korábbi bejegyzésemben írtam: „Belső pályázó alkalmas lehet, de igazgató nem.”
„…ezt a városvezetéssel való kapcsolatot mindenképpen helyre kéne tenni, és a város valahogy úgy gondolta, hogy erre csak egy külső pályázó képes.” (Kurnász László) http://docs.google.com/View?docid=dhcdqqqx_75fftz6rf4

2. Ahhoz, hogy valaki érettségi elnök legyen, minimum 10 éves tanítási gyakorlat szükséges. Az igazgatáshoz elegendő 5 év. Elgondolkodtató: mennyivel kell kisebb tudás, tapasztalat az intézményvezetéshez, mint a vizsgáztatáshoz. A 27 éves fiatalembernek hogy volt akár ötéves gyakorlata is? 18 év + 5 év egyetem + 5 év gyakorlat = 28 Vagy csak főiskolát végzett, s munka mellett egyetemi kiegészítő szakot?

Nem kellene itt újragondolni a szabályozást?

Újra és újra ismerős.
http://www.szeretgom.hu/content/23481/
Szem- és fültanúk.

„Halmai László hangsúlyozta nekem: ők minden jogszabályt betartottak. Megkérdezték a tantestületek, a szülői munkaközösség, a diákönkormányzat véleményét. Kérdésemre, hogy miért nem vették azt figyelembe, Halmai így válaszolt: figyelembe vették, csak nem fogadták el.”

Dettó. A jogszabályokat betartották. Csak megkeresték a kiskapukat. Betartották a törvény betűjét, figyelmen kívül hagyták a szellemét.

„Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”
(József Attila: Eszmélet)

„A törvény a döntés jogát a fenntartó kezébe adja, de a fenntartó képviselőit terheli a politikai felelősség is a következményekért.”

A fenntartó képviselői fölötti döntés jogát pedig a mindenkori választók kezébe adja a törvény. Mert a döntés jogát a választók csak delegálták.

„Ebben az iskolában régóta hagyomány a belső demokrácia - erre neveljük a gyerekeket is. A törvény is ad jogot a véleménynyilvánításra a diákoknak - de ezt mi eddig komolyan vettük. Most viszont azt látják, hogy csak a látszat kedvéért kérdezik meg az érintettek véleményét, de valójában egy percig sem számít, hogy mit gondolunk.”

Egy demokratikus berendezkedésű ország oktatási rendszerében ez a természetes. Nálunk is így van. L. http://szigmedia.blogspot.com/ De talán éppen ez a baj. Talán éppen ezen akarnak változtatni.

„Az iskolában vannak jobboldali érzelmű tanárok is, akik megpróbáltak a helyi Fidesz erős embereinél lobbizni…”

Újra déjá vu.

„…számunkra nem az volt a kérdés, ki legyen az igazgató, hanem az, hogyan lehet előre vinni az intézményt tízéves távlatban. (…) A gyermekszám csökkenése miatt ugyanis élet-halál harc lesz a térség iskolái között, és meg kell újítani, versenyképessé kell tenni őket, ha azt akarjuk, hogy Szentesen tíz év múlva is legyen középiskola. A Horváth Mihály Gimnázium egyre lejjebb csúszik a hasonló iskolák rangsorában, és a Zsoldos-Polláknál is másfajta szemléletre lesz szükség a jövőben.”

1. Lásd (akinek még megvan) az Értesítő március 29-ei számát arról, hogy a cikk ismeretlen szerzője hogyan vázolja az István „lejtmenetét” (copyright dr. K.Gy.).
2. „… ha a kedélyek lecsillapodnak és a következő tanév zökkenőmentesen elindul és az iskola bebizonyítja, hogy egy elit iskola, vagy legalábbis ezen az úton halad, akkor... gyakorlatilag a városnak van egy ilyen elvárása, tehát szeretné azt, ha a két gimnáziuma közül nem két középszintű gimnáziuma lenne, hanem lenne egy elit gimnázium és egy másfajta gimnázium.” (K.L. u.ott)

Az elvárás, hogy valamit bizonyítani kell – érzékelhető. De hogy az a valami az ’elitség’, kötve hiszem.

„Dongó László, a Zsoldos-Pollák elutasított igazgatója… Az utódom akkor lesz sikeres, ha a felkészült helyettesekre és a páratlanul egységes tantestületre támaszkodik.”

Az Istvánban is így van – ha a sikert az iskola eredményei jelentik. Attól tartok azonban, hogy mások más koordináta-rendszerben értelmezik a szót.

„A pártomban van egy bizonyos érzelmi túlfűtöttség. Mindenkiben ellenséget keresnek, árulót, téglát, holott ha azt vesszük, Halmai a fő árulója a Fidesznek, mert olyan ellenérzés alakul ki a párt iránt Szentesen, hogy teljesen elvész az a hátszél, amit az országos politikai helyzet jelent. Nem számít, ha a jó feltételek ellenére bukunk, az a fő, hogy egy-két embert kicsináljunk.”

Esztergomban sok jele van annak, hogy a jobboldali szavazók egy része is ezt gondolja. A helyi hatalom gyakorlói szerint: ők ellenséggé váltak.

„Bízom abban, hogy versenyképes iskolái lesznek Szentesnek - összegezte véleményét Halmai László. A drámatagozatot nagyon nagy értéknek tartom, de van más szempont és más érték is. Most a közös programalkotás van soron. Olyanokkal lehet értékteremtő közösségeket létrehozni, akik nem gondolják úgy, hogy nemcsak eljátsszák, hanem ők maguk is írják a drámát.”

Hogy a „közös programalkotás” a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola összevonása után létrejött intézményre vonatkozik-e vagy valami másra – homályban marad. A Fidesz szentesi választókerületi elnökének utolsó mondata azonban igazán dodonai. „Olyanokkal lehet értékteremtő közösségeket létrehozni” – értelme: olyan igazgatókkal? – tantestületet, iskolát? Vagy az iskolák hozzák létre az értékteremtő közösségeket? A valakik vagy valamik, akik vagy amik nem gondolják, hogy ők maguk írják a „drámát”, csak eljátsszák, amit mások írtak/írnak – vagyis csak lejátsszák/lejátszatják a kottát, direktebben: végrehajtanak. S a végrehajtásból hogy lesz értékteremtés? S kinek teremtenek „értéket”? Meg ki írja a drámát? Csak nem a politika?

Optimista változat: a kettős tagadást az illető vagy az újságíró rosszul használja, a „nemcsak” igazából „csak”-ot jelent - és akkor valóban alkotásról, értékteremtésről lehet szó.

S melyik változatot valószínűsítik az elmúlt hónapok? A többit majd meglátjuk.

2008. június 27., péntek

A látó, avagy déjá vu x.

TEVÉKENY besiet, szuggesztív, csupa lendület. Körülmutat. Ez a gyár. Ez a gyár! Ez a gyönyörű nagy gyár! És én vagyok az igazgatója. Asztalhoz ül. Csenget.
SZŐKE LÁNY titkárnő, blokkal a kezében az asztalhoz lép.
TEVÉKENY Időnkint, hogy önbizalmat merítsek, le szoktam diktálni az önéletrajzomat. Írja, kedvesem. Életem folyása elég változatos. Ezt annak köszönhetem, hogy teremtő képzeletem van, és ízig-vérig forradalmár vagyok. Megvan?
SZŐKE LÁNY tetszéssel. Forradalmár vagyok.
TEVÉKENY Így aztán fölfigyeltek rám, s lett belőlem londoni követ… ott még nem tudtam csodákat művelni. Angliában tudniillik angolul beszélnek. Mosolyogva. Csak megemlítem mint érdekességet: igen helyett azt mondják: Yes.
SZŐKE LÁNY Yes? Nagyot nevet.
TEVÉKENY Aztán foglalkoztam tudománnyal, egyházi ügyekkel, sporttal. Utoljára a jéggyárba kerültem. Ó, azok a nehézfejű értelmiségiek! Erősködtek, hogy a víz csak zérus fokon fagy meg. Nevet. Zérus! De én megmagyaráztam nekik, hogy ez csak a víz szubjektív tudata. Ahogy az ember hajlamos azt hinni, hogy a Föld lapos.
SZŐKE LÁNY Megértették?
TEVÉKENY nevet, legyint. Még ma is azt hiszik, hogy amit azelőtt csináltak, az volt a jég. Írja kedvesem. Gyors egymásutánban egy csomó jelentős posztot töltöttem be, és mindenütt megálltam a helyem. Büszke mosoly. Elmondhatom, hogy annyi mindenféléhez nem értek, ami már sokoldalúságnak számít…
SZŐKE LÁNY csodálattal. El is hiszem!
TEVÉKENY Ezt a gyárat még csak két hónapja igazgatom. De hadd legyen az életrajzom teljes. Mit is gyártunk itt, kedvesem?

(Örkény István: Pisti a vérzivatarban)

“A félmúlt írói közül Örkény István örvend a legjobb egészségnek. Élőbb, mint valaha. A világ olyan lett, amilyennek előre látta.” (Koltay Tamás) http://www.es.hu 49. évf. 03.

Miért?

„Az Őrmester odakiáltott neki:
- Nem engedi, hogy bekössem a szemét.
A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt a fal felé kiabálva:
- Hogyhogy nem engedi?
- Azt mondja, látni akarja.
- Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van?
Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.” (Bodor Ádám: A kivégzés)

Miért akarja az ember újra meg újra elhinni, hogy az adott szónak van súlya. Mert naiv? Vagy ostoba? Vagy hisz, hinni akar a csodában?
Miért akarja az ember azt hinni, hogy az ítéletvégrehajtónak van választási lehetősége? Hogy lehet vele alkudozni…Vagy hogy nem is ítéletvégrehajtó…

2008. június 22., vasárnap

Á la recherche du temps perdu

Tokodi pincesor. A völgy gyönyörű. A lányom mutatja, hol égették el a téltemetőn a bábut. Poharat veszünk, térképet és prospektust kapunk: kilenc gazda kínálja a borát. Sokan vannak kint, pohárral a kezükben vándorolnak pincéről pincére az emberek. Mindenütt kedvesen fogadnak; pogácsa, zsíros kenyér, kolbászfalatkák az asztalon. Bár a vörösbort szeretem, itt a fehér jobban ízlik. Gondozott szőlők, ápolt gyümölcsfák, régi pincék és új nyaralók, barátságos zsivaj. Amikor hazaindulunk, már szól a sramlizene: este mulatság lesz, tombola, bográcsból vacsora... Béke.

Gyerekkoromban nagyapámnak is volt szőlője: két darabban – az egyiket kis-, a másikat, a beljebb lévőt nagyszőlőnek hívtuk. A szőlőhegy több kilométerre volt a falutól. Kukoricáson, lankásan emelkedő dombon mentünk felfelé, aztán jött a meredekebb rész, a közepe táján kocsiút futott. Ahogy a meredeken felértünk, sík szakasz következett, elhaladtunk Ambrus bácsi sárral tapasztott présháza mellett, aztán balra fordulva indultunk újra fölfelé. Innen olyan keskeny ösvény vezetett, hogy két ember nem fért el egymás mellett. A pléhkrisztusnál mindig volt friss virág, nagyanyám megállt egy imára. Innen az út kicsit lejtett, pár száz méterre befelé, jobbra volt a kisszőlő, a szőlőben cseresznyefa; majd az úton továbbhaladva balra, a nagyon meredek hegyoldalban elértük a nagyszőlőt. A nagyszőlő lábánál, az út jobb oldalán állt Boldizsárék présháza. Boldizsárék Pesten laktak, nyaranta sokat voltak itt, olykor lehetett őket látni a faluban, vásárolni lejártak. Gyerekszemem idősnek látta őket, a férjet és a feleséget, néha más is volt ott a családból. A nagyszőlő fölött kezdődött az erdő, akácos. A szőlő felső vége tele volt májusban gyöngyvirággal: anyák napja reggelén a húgommal idejöttünk virágot szedni.

Általános iskolás koromban, amikor befejeződött a tanítás, délben idejöttem a szüretelő nagyszüleim után. Nagyanyám húga, Margit néni volt a segítség a két unokán kívül (nagyanyámat édesnéninek hívta, magázta, 13 év volt köztük a korkülönbség) meg apu. Emlékeim szerint lecsót ebédeltünk, hidegen, nagyanyám hátikosárban hozta ki. Olyan jó lecsót - bárhogy igyekszem – nem tudok csinálni. (Itt a házban egy volt tanítványom nagyanyjának lecsója a gyerekkorom illatait idézi.) A hegyről a töréstől megkímélendő szőlő hátikosárban került le, a többit apu húzta le egy fából készült, sárga színű kiskocsin. Az elállóbb fajtákból nagyapám felkötözött annyit, hogy jusson a karácsonyi asztalra. A must finom, édes volt, a murci zavaros, mint árvízkor a folyó; a nagyapám borának rozé színe volt, én is kaptam belőle, hogy piros legyen az arcom (nem lett az).

1971-ben meghalt nagyanyám, néhány hónap múlva nagyapám hozzánk költözött, a házat, ahol születtem, eladták, a szőlőt apám már nem művelte - a házunk melletti is elég munkát adott, bár onnan jó bor sosem volt -, de a cseresznyéért még kimentünk, talán néhány évig a szőlőért is. Gimnazista koromban még kijártam – főként tavasszal – a szőlőbe, ott olvastam a Türelmetlen szeretők c. Illés Endre-drámát, az Elveszett paradicsomot (Sarkadi) s talán a Fáklyalángot (Illyés) is. Jóval később, már tanárként, nehezen találtam meg a kisszőlőt. A szőlőhegy elnéptelenedett, nem művelte már a nyolcvanas évek második felében senki. 3-4 éve akartam újra látni, de a pléhkrisztusig sem lehetett eljutni, áthatolhatatlan növényzet nőtte be az utat, a természet visszavette a magáét.

Sic transit gloria mundi.

2008. június 21., szombat

Coki!

Szeretnék normális országban, normális városban élni. De már a „normális ország” kifejezés leírása is reflexszerűen megálljt parancsol: ez egy politikus jelzős szerkezete volt, keressünk mást.

1990 előtt egyszer sem voltam szavazni: abszolút fölöslegesnek tartottam. 2010-ben (vagy előbb) lehet, hogy újra itthon maradok: szavazni értelmetlennek látszik, a rosszak közül minek választani… Kétségbeejtő, ami itt megy, 18 év alatt a politika teljesen lejáratta magát, a politikusok és sleppjük önmagukért harcolnak. Csak ne hallatszana be a magánszférába a csatazaj! Csak ne tennék csatatérré az élet hétköznapi színtereit!

Nem vagyok kíváncsi a színész, az orvos, a mosógépszerelő politikai szimpátiáira, ha beteg vagyok, jó orvost keresek, a gyerekemet jó tanárra akarom bízni, a színészt a tehetségéért akarom becsülni – hogy melyik pártra szavaznak, elég, ha a családjuk, a baráti körük tudja.
De a politika kétosztatúnak akarja látni az országot, a várost, a jobb- és baloldal építi a maga klientúráját: „A kórházak élére pedig kétféle orvos kerülhet. Az egyik a város képviselő-testületének jobboldali, a másik a baloldali padsorai közt mozog otthonosan. A választók persze nem tudják, hogy amikor országos politikai indulatok és lelkesedések szárnyán helyi szinten választanak, egyben színházigazgatót, sebész főorvost és tantestületi vezetőt is pozícióba emelnek. (…) Ha van megállapodás a hatalommal, nincs mi számítson. Kórházban, színházban, iskolában - és még ki tudja, hol mindenhol - szerzett érdemek elenyésznek.” http://nol.hu/cikk/494566/

Nem lehetsz civil, nem hiszik el. Ha nem tartozol közéjük, akkor az ellenfélhez, az ellenséghez tartozol, belekényszerítenek ebbe a szerepbe – ahol árok van, csak valamelyik oldalán lehetsz. A kritika megengedhetetlen - „csak hódolat illet, nem bírálat” -, azonnal kijelöli a helyed az árok túloldalán. A kritika támadás, a „fanyalgás” hovatovább erkölcsi minősítés – mennyivel jobb lenne helyette Szabad Nép-félóra, dicsőségtábla („akikre büszkék vagyunk”). A nyilvánosság veszélyforrás. „Egy képviselő-testület, s főleg egy polgármester, ha valamit tud, azt nagyon tudja.” (Ugyanonnan.)

„Több száz diák, tanár és szülő tüntet Szentesen két középiskola új vezetői miatt. A demonstrációt azért szervezték, mert az önkormányzat a tantestületek és a diákönkormányzatok ellenében nevezett ki vezetőket az iskola élére.” http://www.origo.hu/itthon/20080621/index.html Déjá vu x-edszer. „Bár úgy tűnik, az igazgatói kinevezések ügye jobb- és baloldal szembenállásának kérdése, ez mégsem így van, valójában a ’monolit és a plurális gondolkodás ellentétéről’, a sajátunktól eltérő ideológiák létjogosultságának elfogadásáról van szó", nyilatkozza az egyik tanár (idézet ugyanonnan).

Azt kellene mondanunk a politikának, hogy coki.

2008. június 18., szerda

Hogylétemről

Van, amit/akit úgy kell kezelni, mint sorscsapást: kivédhetetlen.

Őszinteségről, nyíltságról azok papolnak, akik ezeknek a tulajdonságoknak híján vannak.

Ha felül akarsz kerekedni, de tartalmi kérdésekhez nem tudsz hozzászólni, hozz értelmetlen, magukért való szabályokat.

Anwesenheitsliste – új szó aktív szókincsünkben.

Egyeseknek minden demokratikus szabály csak addig érdekes, amíg megtalálják az eszközt a kijátszásukra.

A butaság milyen fokán következik az be, hogy az „így szeretném” és az „így van” egyet jelent?

Mekkora küldetéstudat kell ahhoz, hogy elhiggyük: mindenki szembejön.

Van, amikor a diplomáciának van esélye. Ha van megegyezési hajlandóság. Idő kérdése, míg ez kiderül. De kiderül...

Kompromisszum racionálisan gondolkodó, mérlegelni tudó felek között lehetséges.

Mi van akkor, ha a mór nem tudja, hogy mór? (S mi lesz, ha rádöbben?)


- Jó napot.
- Jó napot.
- Hogy van?
- Köszönöm, jól.
- És az egészsége hogy szolgál?
- Nincs okom panaszra.
- De minek húzza azt a kötelet maga után?
- Kötelet? – kérdem hátrapillantva. – Azok a beleim.
(Örkény István: Hogylétemről)

2008. június 15., vasárnap

Falusi kisiskolák

1964-ben kezdtem az első osztályt Magyarország egyik legelmaradottabb vidékén, egy isten háta mögötti kisfaluban. Az osztályterem a tanácsháza udvarán álló épületben volt (később orvosi rendelő lett), előtte valami zárt előtér-, előszobaféle, kint udvari WC, iskolaudvar. Csak mi jártunk oda, s csak ebben az évben voltunk egyedül a tanító nénivel. Nem emlékszem, pontosan hányan lehettünk, azt gondolom, 15-18 fő: hat falusi gyerek (közülük az egyik a tanító néni lánya), s nem, a többi sem volt tanyasi, azok telepiek voltak, vagyis cigányok.

Falusi/telepi, magyar/cigány, paraszt/cigány - ezek a szópárok voltak használatosak a falu kétféle népességének megnevezésére. A telep a Salgótarján felé vezető útról jobbra befelé, a domboldalon terült el. Ott villany nem volt, egy kerekes kút jelentette a vizet a telep szélén, ha esett, sokáig nagy volt a sár, az agyagot a cipőről az országút melletti árok füvébe igyekeztek letörölni az emberek. Akkoriban emlékezetem szerint mindössze két cigánycsalád élt a faluban, aztán a 70-es években a kihaló öregek házait az ambiciózusabbak kezdték felvásárolni. A cigányok döntő többségének Oláh volt a vezetékneve, de akadt Gazsi és Berki is. Jellemzően sötét hajúak, sötét bőrűek voltak, kevesebben szőkék, kékszeműek. A férfiak közül sokan dolgoztak: Salgótarjánban tűzhelygyár, öblös- és síküveggyár működött, de olyan is volt, aki építkezésen valahol messze talált munkát, s csak hétvégenként jött haza. Az asszonyok közül volt, akit a csemetében (erdőültetvény) alkalmaztak, sokan pedig gyűjtögettek: csigát, gombát, szedret, de a többségük otthon volt a sok gyerekkel. A falusiak nem gyűjtögettek, cigány viszont nem dolgozott a földeken, nem volt tsz-tag, nem volt földje, háztájija. Előbbre lépni azoknak sikerült először, akiknek kevés gyerekük volt. A nyolc osztályt kevesen végezték el: sokan 1-2 évfolyamot megismételtek, nem volt ritka az sem, hogy a hiányzóról azt közölte valamelyik társa, hogy: megszökött. Ez 12-13-14 éves korban a lányok között szinte minden évben előfordult. Volt néhány muzsikus cigány is, de a leghíresebb Babi volt: nagydarab cigányasszony, aki nagy szenvedéllyel élte az életét. Volt ura, de rajta kívül is állítólag sok férfi ölelte. Sokszor dicsekedett Cuna lányával, akinek paraszt volt az apja (Cuna szép lány volt, hamar megszökött.) Babi gyakran ordítozva, átkozódva vonult végig a falun a boltba vagy a körzeti megbízotthoz – nyilván valami kiadós veszekedés, verekedés, féltékenységi jelenet után -, egyszer gyerekként remegve néztem, hogy folyik a lábán a vér. Nagyon szép cigányasszony volt Manya, a gyerekei is szépek – ez a család vette meg a nagyszüleim házát.

Voltak cigány barátnőim: Ilonka, Rózsi, Ági. Ilonkáék második családként költöztek a faluba, anyja, apja dolgozott, három gyerekük közül ő volt a középső, nálam talán két évvel idősebb. Balassagyarmatra járt gimnáziumba, matematika tagozatra, aztán tanítóképzőt végzett, híreim szerint férjhez ment, valamelyik környékbeli faluban tanított (tanít?) – évtizedek óta nem tudok róla. Ági és Rózsi osztálytársam is volt, lebuktak hozzánk. Ági ma is a faluban él, az egyik lánya Németországba ment férjhez, a másik fodrász lett. Volt egy nem egészen beszámítható testvére, Rucski, nagyszájú asszony volt az édesanyjuk: Giza. Rózsiról nem tudok semmit, sokan voltak testvérek, a szüleire sem emlékszem.

Azt gondolom – lehet, hogy tévedek – elsős cigány osztálytársaim közül senki sem jött velünk végig: tavaly volt a 35 éves találkozónk, csak Tibor volt ott, de ő 2. osztályban került hozzánk. (Másodikban egyébként Tibor, Tóni és én voltunk a legjobbak fejszámolásban: a tanító néni kilométer hosszú összeadás/kivonás/szorzás/osztás feladatokat mondott, fejben kellett számolni, s csak a végeredményt volt szabad bemondani.) A tanító néni lánya csak elsőbe járt velünk (aztán a család elköltözött), később két falusi is lebukott hozzánk – szóval az eredeti, induló társaságból öten maradtunk.
Másodiktól hetedikig osztatlan osztályban tanultunk: egy teremben két különböző évfolyamhoz tartozó gyerekek voltak egy tanítóval/tanárral, volt csendes és hangos óra. „Az” iskola összesen két tanteremből állt (meg egy tanáriból), az egyik héten délelőtt volt a tanítás, a másik héten délután. Gyerekszemmel nézve hatalmas udvarunk volt, nyárfák szegélyezték, az iskola mögött meredek domboldal emelkedett a templom felé, környezetórát, élővilágot, földrajzot sokszor tartottunk itt. Nyolcadik osztályba a szomszéd faluba jártam (1971-72), én mint gyerek vártam a körzetesítést: kíváncsiság volt bennem, új, ismeretlen osztálytársak, tanárok – mintha tágult volna a világ. S ebben a nyolcadik osztályban mi öten a legjobbak közé tartoztunk. Mind az öten Balassagyarmaton tanultunk tovább: a négy lány gimnáziumban, az egy szem fiú szakközépiskolában. Mind az öten diplomások lettünk. Ildi tanítónő, Mari előbb középiskolai tanár, majd a jogot is elvégezte, Rita gyógyszerész, én középiskolai tanár, Öcsit nem tudom pontosan, munka mellett tanult tovább (ma országgyűlési képviselő).

Elsőben Klári néni (tanító néninek szólítottuk) tanított bennünket, nemigen emlékszem, de abból tudom, hogy jó volt, hogy egyszer valaki (ráadásul távoli rokonom) helyettesítette, s arra emlékszem, hogy rossz volt. A hangszínét a mai napig fel tudom idézni. Tavaly a találkozón megkérdeztük tőle, hogy milyenek voltunk. Amit mondott, úgy látom, ma is érvényes: Ildi a jót is, rosszat is elfogadta, Mari rendezkedni szeretett, Rita sértődős volt, ha valamijét ne dicsérte meg, addig nem tágított, míg el nem hangzott a biztatás, én olyan megmondós voltam. Lehet, hogy az ember már hétévesen alapjellemét tekintve kész?
Másodikban és negyedikben ugyanaz volt a tanító nénink, de más néven: elvált és újra férjhez ment. Azt hiszem, nem környékbeli volt, később a férjével el is költözött valahová a Pilisbe. Az első férje doktor (úgy értem: doktorált) volt - nem jellemző egy falusi kisiskolában – járáshibás, s nem volt gyerekük. Már nem a mi falunkban laktak, amikor hallottam, hogy a második házasságában fiai születtek. Szigorú volt, ma is fel tudom idézni szálkás betűit, középkék nejlonköpenyét. Többször előfordult, hogy ha kiabált, nagyon ideges lett, elájult. Ilyenkor a szomszéd terembe szaladtunk a tanító bácsiért, aki ölben vitte haza (az iskola épületében volt szolgálati lakásuk) felnőtt fejjel azt gondoltam, talán epilepsziás volt, de a találkozón egykori kollégája ezt nem erősítette meg. A nyári szünetben eljöttek hozzá a keresztlányai, velük az iskolában iskolást játszottunk, a tanító néni málnabokrairól csemegéztünk. Valamikor felsős korom vége felé még írtam neki, vágytam az elismerésére.
Harmadikban tanító bácsink volt: akkor még nőtlen, több csinos falusi lánynak udvarolt (aztán nem innen nősült), s nagyon szerette a focit. Délutáni tanítás idején előfordult, hogy a Kékes tévén meccset nézett, s egy fiút bízott meg azzal, hogy írja fel, aki rendetlenkedik. A meccs után a „rosszaknak” vonalzóval körmöst osztott, én is kaptam – nem voltam rossz, csak pikkelt rám K. István. A körmöst a találkozón sokan a szemére vetettük. Alsós koromban csak nála voltam kitűnő (felsőben végig, de nyolcadikban matematikából és fizikából szerintem érdemtelenül.)

Felső tagozaton három tanárunk volt: az igazgató bácsi oroszt (valószínűleg tanító volt, és szlovák gyökerei lévén könnyen megtanulhatott oroszul, talán a szakot is elvégezte), biológiát és földrajzot tanított, macskanadrágoknak nevezett bennünket; B. István (ének szakos) éneket, matematikát és fizikát tanított, L. József pedig magyar-történelem szakos középiskolai tanár volt, s szaktárgyain kívül ráosztották a kémiát és a testnevelést. Szóval a szakos ellátottság nem érte el az 50%-ot sem. Csak hálával tudok erre az iskolára, ezekre az emberekre gondolni.Az igazgató bácsi és a felesége a falu kulturális életének motorja volt. A feleség (fogalmam sincs, volt-e hozzá végzettsége) volt a kultúrházban a könyvtáros (hetente kétszer jártam oda, ott tanultam römizni, kanasztázni, oda járt szabadidejében a tizen- és huszonéves ifjúság), néptánccsoportot vezetett, a falusi fiatalok, felnőttek színházat játszottak (az Ármány és szerelem számomra a legemlékezetesebb), minden évben összedobtak egy műsort az Ipoly menti falvak kulturális találkozójára (évekig felléptem ott mint versmondó). Ez az igazgató miután rájött, hogy a cigánygyerekek egy része azért bukik meg már első-második osztályban, mert nem tud/nem tud jól magyarul, létrehozott (nem tudom milyen harcok vagy támogatás mellett) egy cigányóvodát, s az igazgató néni lett az óvónő. (Addig cigánygyerek egyáltalán nem járt óvodába.) Ezt ma valószínűleg szegregációnak neveznék.
B. Istvánnak és a feleségének köszönhetem, hogy életemben először láttam a Balatont: egyhetes tábort szerveztek, Balatonfüreden egy iskolában volt a szállásunk. A magamfajta falusi gyereknek a nyaralás élményét adták (a falusiak akkoriban nem jártak nyaralni, én pl. a szüleimmel sosem voltam, de ők kettesben sem soha).
L. József debreceni volt, büntetésből, iszákossága miatt helyezték vidékre – így szólt a fáma. Ma is fel tudom idézni alakját, erős szemöldökcsontját, nikotintól sárga ujját, úgy emlékszem, mindig szürke nadrágban járt (ha nem mackóban); ma is hallom, ahogy azt mondja, hogy ’ósztria’, ’ótóbusz’, látom a kézírását, 7. osztályban Petőfi-összest kaptam jutalomkönyvként (ma már szétesik lapokra, de nem veszek újat, ezt újraköttetem). Materialista volt, de nem ateista (ő mondta). Többször jött be órára ittasan, felült az első padra, mackó volt rajta, itt-ott lyukas – s elkezdte olvasni a Toldit. Mukkanás nem volt. Neki köszönöm, hogy magyar szakos lettem, s ha hozzá mérhető történelemtanárom lett volna gimnáziumban is, talán a történelmet választom másik szaktárgyamnak. Nem szerette a hegyeket, nem tudta megszokni. Ahogy letelt a négy év, visszamentek Debrecenbe. Én akkor lettem gimnazista, s azután Debrecenbe mentem egyetemre. Terveztem, hogy megkeresem, de akkor már rákos volt, s féltem is a találkozástól. Sajnálom, hogy elmulasztottam. Már régen meghalt, a felesége, Kati néni talán még életben van. Gyerekük nem volt.
Úttörő voltam: közösséget jelentett. Volt egy kiváló őrsvezetőnk, az akkor már középiskolás M. Erzsi. Seregszemlére jártunk, imádtam az akadályversenyt.

Ez volt a 60-as évek, a kádári konszolidáció. Ezt észlelte belőle a gyerek. A falusi kisiskola még megvan. Majd két évtizedig csak alsó tagozat volt, a rendszerváltozás után újra nyolcosztályos lett, osztatlan persze, néhány éve megint csak alsó tagozat működik társulásos formában. A kisebbik húgom ott tanít: ma már egyetlen "magyar" gyerek sincs. Borzasztó dolgokat mesél, belebetegszik az értelmetlen, eredménytelen munkába, s közben reszket az állásáért. Mégis is azt gondolom, hogy kár a kisiskolákért. A dolog lényege nem az, hogy kevés a gyerek, hogy a kisiskolák fenntartása nem rentábilis, hogy a kisiskolák rosszul felszereltek, hogy az itt tanulók esetében sérül az esélyegyenlőség, bla-bla-bla… Esélyegyenlőség nincs, nem volt, nem lesz. Mások a képességeink, máshová születünk. De az iskola dolga az egyenlőtlenség mérséklése. Első generációs értelmiségi vagyok három diplomával: soha nem tanult velem senki, soha nem ellenőrizték az iskolai dolgaimat. De elvárták tőlem a teljesítményt, büszkék voltak az eredményeimre, megvették a könyveket, az operabérletet, elküldtek nyaralni… Nem tanultam zenét, nem küldtek sportolni, nem jártam külön németre, angolra – nem tudták, hogy jó lenne. Mindez hiányzik, sok minden pótolható, sok minden nem. De abban a korban nőttem fel, amikor volt társadalmi mobilitás, a szüleinkhez képest egy lépcsővel följebb léptünk: mi öten mind első generációsok vagyunk.

A ’70-80-as években gyakorlatilag magától felszámolódott a cigánytelep. A cigányok is előrébb léptek saját helyzetükhöz képest. Aztán a 90-es években ők is elvesztették a munkájukat, az újonnan felnövekvők nem is kaptak. Mire a kulturális igények kialakulhattak volna, a puszta létfenntartás is gond lett. Leírták a szociológusok, hogy mit eredményez ez. Munkahely kell, ki kell mozdulni a mikrokörnyezetből, látni kell, hogy lehet előrébb jutni: akkor a szülő majd elvárja a gyerektől, hogy nála többre vigye. A gyerek az iskolában 4-6-7 órát tölt, nem mindegy, hová megy haza. Tudom: tanulatlan ember nem kap munkát, képzett munkaerőre van szükség. De azt is tudom, hogy a tanuláshoz kevés az iskola meg a tanár. (Kellenek persze elhivatott és megfizetett, jól megfizetett tanítók, tanárok.) A családoknak kell segíteni (és nem minden családnak van erre szüksége!), a családoknak kell távlatot nyitni – eredményes közoktatási reform, az esélyegyenlőtlenség csökkentése túlmutat az oktatásügy feladatain és kompetenciáján.