Tokodi pincesor. A völgy gyönyörű. A lányom mutatja, hol égették el a téltemetőn a bábut. Poharat veszünk, térképet és prospektust kapunk: kilenc gazda kínálja a borát. Sokan vannak kint, pohárral a kezükben vándorolnak pincéről pincére az emberek. Mindenütt kedvesen fogadnak; pogácsa, zsíros kenyér, kolbászfalatkák az asztalon. Bár a vörösbort szeretem, itt a fehér jobban ízlik. Gondozott szőlők, ápolt gyümölcsfák, régi pincék és új nyaralók, barátságos zsivaj. Amikor hazaindulunk, már szól a sramlizene: este mulatság lesz, tombola, bográcsból vacsora... Béke.
Gyerekkoromban nagyapámnak is volt szőlője: két darabban – az egyiket kis-, a másikat, a beljebb lévőt nagyszőlőnek hívtuk. A szőlőhegy több kilométerre volt a falutól. Kukoricáson, lankásan emelkedő dombon mentünk felfelé, aztán jött a meredekebb rész, a közepe táján kocsiút futott. Ahogy a meredeken felértünk, sík szakasz következett, elhaladtunk Ambrus bácsi sárral tapasztott présháza mellett, aztán balra fordulva indultunk újra fölfelé. Innen olyan keskeny ösvény vezetett, hogy két ember nem fért el egymás mellett. A pléhkrisztusnál mindig volt friss virág, nagyanyám megállt egy imára. Innen az út kicsit lejtett, pár száz méterre befelé, jobbra volt a kisszőlő, a szőlőben cseresznyefa; majd az úton továbbhaladva balra, a nagyon meredek hegyoldalban elértük a nagyszőlőt. A nagyszőlő lábánál, az út jobb oldalán állt Boldizsárék présháza. Boldizsárék Pesten laktak, nyaranta sokat voltak itt, olykor lehetett őket látni a faluban, vásárolni lejártak. Gyerekszemem idősnek látta őket, a férjet és a feleséget, néha más is volt ott a családból. A nagyszőlő fölött kezdődött az erdő, akácos. A szőlő felső vége tele volt májusban gyöngyvirággal: anyák napja reggelén a húgommal idejöttünk virágot szedni.
Általános iskolás koromban, amikor befejeződött a tanítás, délben idejöttem a szüretelő nagyszüleim után. Nagyanyám húga, Margit néni volt a segítség a két unokán kívül (nagyanyámat édesnéninek hívta, magázta, 13 év volt köztük a korkülönbség) meg apu. Emlékeim szerint lecsót ebédeltünk, hidegen, nagyanyám hátikosárban hozta ki. Olyan jó lecsót - bárhogy igyekszem – nem tudok csinálni. (Itt a házban egy volt tanítványom nagyanyjának lecsója a gyerekkorom illatait idézi.) A hegyről a töréstől megkímélendő szőlő hátikosárban került le, a többit apu húzta le egy fából készült, sárga színű kiskocsin. Az elállóbb fajtákból nagyapám felkötözött annyit, hogy jusson a karácsonyi asztalra. A must finom, édes volt, a murci zavaros, mint árvízkor a folyó; a nagyapám borának rozé színe volt, én is kaptam belőle, hogy piros legyen az arcom (nem lett az).
1971-ben meghalt nagyanyám, néhány hónap múlva nagyapám hozzánk költözött, a házat, ahol születtem, eladták, a szőlőt apám már nem művelte - a házunk melletti is elég munkát adott, bár onnan jó bor sosem volt -, de a cseresznyéért még kimentünk, talán néhány évig a szőlőért is. Gimnazista koromban még kijártam – főként tavasszal – a szőlőbe, ott olvastam a Türelmetlen szeretők c. Illés Endre-drámát, az Elveszett paradicsomot (Sarkadi) s talán a Fáklyalángot (Illyés) is. Jóval később, már tanárként, nehezen találtam meg a kisszőlőt. A szőlőhegy elnéptelenedett, nem művelte már a nyolcvanas évek második felében senki. 3-4 éve akartam újra látni, de a pléhkrisztusig sem lehetett eljutni, áthatolhatatlan növényzet nőtte be az utat, a természet visszavette a magáét.
Sic transit gloria mundi.
Gyerekkoromban nagyapámnak is volt szőlője: két darabban – az egyiket kis-, a másikat, a beljebb lévőt nagyszőlőnek hívtuk. A szőlőhegy több kilométerre volt a falutól. Kukoricáson, lankásan emelkedő dombon mentünk felfelé, aztán jött a meredekebb rész, a közepe táján kocsiút futott. Ahogy a meredeken felértünk, sík szakasz következett, elhaladtunk Ambrus bácsi sárral tapasztott présháza mellett, aztán balra fordulva indultunk újra fölfelé. Innen olyan keskeny ösvény vezetett, hogy két ember nem fért el egymás mellett. A pléhkrisztusnál mindig volt friss virág, nagyanyám megállt egy imára. Innen az út kicsit lejtett, pár száz méterre befelé, jobbra volt a kisszőlő, a szőlőben cseresznyefa; majd az úton továbbhaladva balra, a nagyon meredek hegyoldalban elértük a nagyszőlőt. A nagyszőlő lábánál, az út jobb oldalán állt Boldizsárék présháza. Boldizsárék Pesten laktak, nyaranta sokat voltak itt, olykor lehetett őket látni a faluban, vásárolni lejártak. Gyerekszemem idősnek látta őket, a férjet és a feleséget, néha más is volt ott a családból. A nagyszőlő fölött kezdődött az erdő, akácos. A szőlő felső vége tele volt májusban gyöngyvirággal: anyák napja reggelén a húgommal idejöttünk virágot szedni.
Általános iskolás koromban, amikor befejeződött a tanítás, délben idejöttem a szüretelő nagyszüleim után. Nagyanyám húga, Margit néni volt a segítség a két unokán kívül (nagyanyámat édesnéninek hívta, magázta, 13 év volt köztük a korkülönbség) meg apu. Emlékeim szerint lecsót ebédeltünk, hidegen, nagyanyám hátikosárban hozta ki. Olyan jó lecsót - bárhogy igyekszem – nem tudok csinálni. (Itt a házban egy volt tanítványom nagyanyjának lecsója a gyerekkorom illatait idézi.) A hegyről a töréstől megkímélendő szőlő hátikosárban került le, a többit apu húzta le egy fából készült, sárga színű kiskocsin. Az elállóbb fajtákból nagyapám felkötözött annyit, hogy jusson a karácsonyi asztalra. A must finom, édes volt, a murci zavaros, mint árvízkor a folyó; a nagyapám borának rozé színe volt, én is kaptam belőle, hogy piros legyen az arcom (nem lett az).
1971-ben meghalt nagyanyám, néhány hónap múlva nagyapám hozzánk költözött, a házat, ahol születtem, eladták, a szőlőt apám már nem művelte - a házunk melletti is elég munkát adott, bár onnan jó bor sosem volt -, de a cseresznyéért még kimentünk, talán néhány évig a szőlőért is. Gimnazista koromban még kijártam – főként tavasszal – a szőlőbe, ott olvastam a Türelmetlen szeretők c. Illés Endre-drámát, az Elveszett paradicsomot (Sarkadi) s talán a Fáklyalángot (Illyés) is. Jóval később, már tanárként, nehezen találtam meg a kisszőlőt. A szőlőhegy elnéptelenedett, nem művelte már a nyolcvanas évek második felében senki. 3-4 éve akartam újra látni, de a pléhkrisztusig sem lehetett eljutni, áthatolhatatlan növényzet nőtte be az utat, a természet visszavette a magáét.
Sic transit gloria mundi.
"áthatolhatatlan növényzet nőtte be az utat, a természet visszavette a magáét"
VálaszTörlésErről a mondatról ránézésre a Zöld Angyal jutott eszembe. Még nem hevertem ki a magyarozást...:)
Legközelebb a táti pincesorra is kéretik ellátogatni. Vörösbor van, finom. Picit testes.
VálaszTörlés