"Az élet egyszer csak őrája gondolt..."

Szőke, vékony fiú volt. Előttem ült az ablak felőli padsor utolsó előtti padjában, mellette Csaba. Sötétkék rövid köpenyt hordott, hatalmas szendvicset majszolt a szünetben, közben hatalmasakat nevetett: Janoval egy általánosból jöttek, meg is maradt a barátság a gimnáziumi évek alatt, befogadták Patakit is, s a városi fiúk gyakran ugratták Bimbit. Pár lépésre lakott a gimnáziumtól – elég volt akkor kelnie, amikor mi, bejárók már túl voltunk az 50 perces utazáson –, utolsó pillanatban, gyakran elfeküdt hajjal érkezett. Édesanyja tanította a magyart, ezért gyakran faggattuk, fogunk-e felelni, ki vannak-e már javítva a dolgozatok... Bandi bácsinál külön is tanult rajzolni, nagyon tehetségesnek láttuk. Ani szobájában egy nagy méretű rajza, egy ördögfej lógott a falon. Történelemből OKTV-t nyert, heraldika volt a témája.  Húsvéthétfőn harmadmagával jött locsolkodni a szakali lányokhoz (hárman voltunk az osztályban).

  

Történelem-művészettörténet szakra ment, érettségi után a városból elkerülők csak a találkozókon számoltak be életük folyásáról: tudományos karrier, késői nősülés, a negyedszázados évfolyamtalálkozó idején egy gyermek...

Aztán "az élet egyszer csak őrája gondolt"... Ma kaptam a hírt, hogy Szabó Péter temetése holnapután lesz a szülővárosában, Balassagyarmaton. Bimbi, Zsike, Péter... "Hol volt, hol nem volt, a világon egyszer."