Májusi eső

aranyat ér - mondta mindig nagyapám, miután elültettük a kukoricát, s vártuk az égi locsolást. Már alsós koromban is magukkal vittek a nagyszüleim a földre (sőt: egészen kicsin hátikosárban "utaztam", nagyanyám kitett a barázdába, s ott eljátszottam), kézbe kaptam a kiskapát, s megmutatták mit, hogyan csináljak. Ők fészkeltek, én három szem kukoricát tettem bele (városiaknak: a fészek egy kapavágásnyi kicsi gödör), a sorok közé szabálytalanul tökmag, a szélső sorba bab került, aztán segítettem a takarásban. Könnyű munka volt, a kukorica- vagy krumplikapálás már nehezebb, sok volt a paponc (fogalmam sincs, mi a hivatalos neve), s addigra már benne voltunk a nyárban, égetett a nap. A hátikosárban, lábasban vittük magunkkal az ételt, asztalkendőben a kenyeret, üvegben a vizet - délután jóleső fáradtsággal indultunk haza.

Hosszú, keskeny földdarab volt a nagyszüleimé, jó kis kaptató vezetett oda a faluból, de maga a terület egy másik domb aljában, laposon volt. Földút vezetett mellette, túloldalán még csak egy-két ház (nem emlékszem pontosan, ellenőrizni kellene), az ún. Rózsadomb széle. A parcella vége a Hammercki-féle (sose láttam leírva) gyümölcsösnél volt - nagyapám nyár végén, ősz elején, amikor ért az alma, 2-3 évben itt csőszködött. Éjjel is kinn volt - egy kis kunyhóban (ő maga csinálta) aludt, sokszor vittem neki ebédet.

A kukoricaültetés ideje május eleje, holnap már június - csak a mai esőről jutott mindez eszembe.

Az eső - ablakon és szúnyoghálón keresztül. Jól látszik, hogy mennyire kiégett már a fű. Most majd újjászületik. (Fotó: Rafael)

Reflexió

w.blog.hu: "A teljhatalom katonájának lenni biztos pozíció, úgyhogy a kipróbált, veterán drukkerek mellé új undokok csatlakoznak..."

Van, aki fanatikus hitből, van, aki önként és dalolva, van, aki 'muszáj egyről kettőre jutni'-alapon, van, aki vakságból, van, aki félszből, van, aki a kisebbik rossz mentén... A végeredmény szempontjából mindegy.

Fiatalok, tanuljatok nyelveket!

A magyarérettségi ürügyén 2.

Az érettségihez adott idézetben azt állítja Spiró, hogy veszélyben van a magyar irodalom, mert rohamosan csökken az olvasó fiatalok száma.

Így van-e? A csökkenést - lassan 28 év magyartanítással a hátam mögött - naponta a tapasztalom. 20 év múlva a mai fiatalok lesznek a középnemzedék, akik addigra már nem úgy szocializálták kicsi korukban a gyerekeiket, hogy olvassanak. Mert az olvasóvá nevelés az olvasni tudás előtt kezdődik. Az óvónőkre, a tanítókra, tanárokra tolódik a közös felelősség. Ha nem történik valami csoda, 20 év múlva a helyzet rosszabb lesz. A Gutenberg-galaxis vége? Átalakulása? A veszély szerintem is fennáll.

De hát a fiatalok olvasnak. Igaz, egyre csökkenő mértékben könyvet, még ennél is jobban csökkenő mértékben szépirodalmat. Baj ez? Nekem és szerintem baj. Új barbárságot jövendölnek egyesek. Ki tudott a középkorban olvasni? (Miközben az ókor irodalmi, történelmi, filozófiai írásos emlékeit a kolostorok átmentették a jövőnek.) Az írni-olvasni tudás nagyon lassan vált tömeges méretűvé. Nem ennek az elveszésétől kell félni. "Csak" attól, hogy az irodalom újra nagyon kevesek kiváltságává válik.

De mi az, hogy irodalom? Volt, amikor azt jelentette: 'ami írva van'. Irodalomórán a fogalmon a szépirodalmat értik. Nem szeretnék magyartanár lenni akkor, amikor az órák tárgya netán az lesz, 'ami írva van'. Szerintem a művészet az emberi elme legnagyobb alkotása. Csak az minősíti fölöslegesnek, időpazarlásnak, akinek fogalma sincs róla. Ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga "szabályai". Aki az információs csatornákon ömlő hírekhez szokott, s a hírolvasáshoz kialakított módszerrel közeledik az irodalomhoz, az kudarcot vall. Röplabdázni sem lehet a kosárlabda szabályai szerint, pedig ez is labda, az is labda... Ha játszani akarsz, ismerned kell a szabályokat. Bizonyára a tévé, az internet előtti időszakban is kisebbségben voltak az irodalomértők. De talán egy gimnáziumban érettségizett embertől elvárható, hogy valamilyen szinten értő és olvasott legyen. Még a tömegoktatás korában is... Kevésbé mint 10 éve, 20 éve...

Mi az irodalomtanítás értelme? A mai, békében, szabadságban és jólétben felnövekvő nemzedék sok mindent készen kap, jól tájékozódik, természetes a saját szoba, a nyaralás, utazás, a különóra, a márkás holmi, a jogosítvány, motor, nemegyszer autó... Jól akarják magukat érezni a világban, a szórakozást a buli jelenti. (Szó sincs róla, hogy irigykednék, az a természetes, ha a szülők nemzedéke jobb világot akar a gyerekeinek.) Mégis azt hiszem, hogy ez a kényelem individualistábbá tesz (hányszor hallom: no nem, kollégiumban, mással egy szobában lakni?), vakabbá, süketebbé, érzéketlenebbé egyéni és társadalmi problémák iránt. Sokat hallani IQ-ról, nagyon-nagyon keveset EQ-ról, pedig nem lakatlan szigeten élve erre legalább akkora szükségünk van. Nagyobb.

Claude Roy szerint az irodalom egyetlen értelme, hogy élni tanít. Spiróval válaszolva: "... Bada tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. Bada tanár úr bólogatva hallgatta őt vádló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk."

Én azt gondolom, manapság az irodalomtanítás legfontosabb dolga, hogy érzékennyé tegyen, nyitottá, toleránssá. A színész belebújik százféle ember bőrébe, életébe - a jó olvasó ugyanezt teszi. Az így olvasott irodalom beépül a személyiségbe (én pl. pontosan tudom, hogy Tolsztoj nélkül nem lennék az, aki lettem), s az élet és történelem különböző szituációiban ráismerünk az olvasmányaink révén megélt helyzetekre, s máris nem vagyunk olyan kiszolgáltatottak, tehetetlenek, boldogtalanok vagy magányosak. Már megint ilyen komor dolgok - ugye kedves tanítványaim, hányszor kifogásoltátok, hogy betegség, halál, magány, elmúlás, jaj... Mert az életet happynek szeretnétek látni, ezt sulykolja a média- és plázavilág, vagy legalább is csak ezt szeretnétek észrevenni belőle. Ami a testnek kell, ott az igény minőségi, ami a léleknek, gagyi. (Nem az egyes emberről beszélek - a tendenciáról.) Én is azt gondolom: az élet szép, csak nem cukrosan, problémátlanul, hanem küzdelmesen-fájdalmasan szép.

Manapság sokan tüntetnek a magyarságukkal, ellenséget vizionálnak kívül és belül. De mit jelent magyarnak lenni? Miben ragadható meg magyarságunk? A józan többség biztosan nem vitatja, hogy a nyelv, az adott nyelven létrehozott irodalom szerves része a nemzettudatnak. S Kölcseyt parafrazálva: Idegen irodalmakat olvasni szép, a hazait pedig minél jobban ismerni kötelesség". ("Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.") Ebből következően szerintem nem lehet csak kortárs irodalmat tanítani (arról nem is beszélve, hogy tévedés azt hinni: attól, hogy kortárs, könnyebben is érthető). Nem állítom viszont, hogy a Szigeti veszedelem vagy Balassi Bálint nélkül nem tudom elképzelni a gimnáziumi irodalomtanítást. Le tudnék mondani az irodalomtörténeti szempontokról. A feltételes mód oka, hogy ez nem az én döntésemtől függ.

Mi lehetne, hogy lehetne - külön posztban.

Ceruzaforgácsok

Tulajdonképpen nem erről akarok írni, de egész délután Örkénnyel készült interjúkat olvastam, kerestem valamit (rácsodálkoztam, hogy már majdnem százéves lenne, 1912-ben született), s keresés közben meg-megálltam.

"Hiszek a cselekvő emberben, általában hiszek a cselekvés életmentő voltában, noha jól tudom, hogy egyéni életünk tragédiába torkollik, hiszen biológiailag erre vagyunk ítélve. A hiábavaló cselekvésben is hiszek, mert szubjektíve még ez is ad nekünk valamit..."

Irracionális hiteink. De lehet-e a hit másmilyen? Van-e más funkciója, mint hogy tartást adjon?

"Mikor megindult a 'Szabad Rádió', behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdődött: 'Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon' ".

Itt a szabad rádió, a szabad sajtó, a szabad minden. Elveszett illúziók.

(Majd akkor növök fel Örkény szellemiségéhez, ha higgadtan tudom nézni azt, amit ma keserűséggel, dühvel. Lehet, hogy soha. )

A magyarérettségi ürügyén

Az elmúlt két hétben érettségi dolgozatokat javítottam. 2005-től van egy 60 perces szövegértési feladatsor, azután 180 percben három lehetőség közül (érvelés, műelemzés, összehasonlító műelemzés) egyet kell kidolgozni. Az osztályban, ahol az utolsó 3 évben tanítottam, négy ember kivételével mindenki az érvelést választotta. A feladat így hangzott:

Az alábbi interjúrészletben Spiró György, kortárs író az irodalomolvasás és az írás mai helyzetéről fejti ki véleményét.

„A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.”

Érveljen a Spiró György által felvetett problémák mellett és/vagy ellen! Hivatkozzon olvasmányélményeire, olvasói tapasztalataira is!

Ettől a feladattól, pontosabban az idézett író személyétől háborodtak fel - mondjuk így - az értő olvasással hadilábon állók. (Attól nem, hogy az interjúrészletet bevezető mondat nem jó: az idézetben az írás mai helyzetéről nincs szó. Nagyon nagyképűen arra gondolhatok: az értő olvasással nemcsak az iskolákban vannak gondok.)

Dolgozatjavítás közben a különböző érveket olvasva sok minden eszembe jutott. Többször levettem a polcról Örkényt, pihentetésként Spiró-tanulmánykötetet olvastam. Ezen kívül még egy posztot biztosan írok majd arról, amit javítás közben megfogalmaztam magamban.

A Magániktató c. kötet első írása Spiró egykori magyar- és latintanáráról szól. (Egy részlete fenn van a neten.)

"Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kezével, nagy betűkkel felírta: BADA, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó az meneküljön. (...) Csak néhányan távoztak valódi becstelenségért, Bada tanár úr ugyanis a közepeseket sem tűrte meg. Behívatta a szülőket, és elmagyarázta: semmi baj sem származik abból, ha valaki nem gimnáziumot végez, jobb, ha a gyerek nem kínlódik, ha tisztességes szakmát szerez valahol. Volt, aki más, gyöngébb középiskolában jelesen végzett később..."

A hatvanas évek elején egy külvárosi gimnáziumban vagyunk. Bada tanár úr kivételes személyiség. Ilyen iskola, ilyen tanár ma valószínűleg nincs. Megváltozott a világ. Akkor az iskola diktált, előírt - ma szolgáltat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy manapság nincsenek egyetemen, főiskolán, gimnáziumban nem odavaló diákok. Sőt: tanárok. De ma is mindenki jobban járna, ha a neki megfelelő helyen lenne: a felkészültségének, képességeinek megfelelő helyen.

Én az gondolom, az iskola minden szolgáltató volta ellenére sem csupán a megrendelők igényeitől függ, s nem is csupán ennek kell megfelelnie. Az iskola szükségszerűen konzervatív: az emberiség és saját népünk kulturális értékeinek intézményesített átörökítője. (Az elvárt öltözködésben, kommunikációban, módszerekben stb. sokkal nagyobbak lehetnek a különbségek az iskolák között.)

Rendezők szoktak arra hivatkozni, hogy a színház nem demokratikus intézmény: egy előadás létrehozásában a rendező a főnök, neki van víziója az egészről, a színész végrehajtja az utasításait, a műszak a rendelkezésére áll... Hasonlóan van ez az iskolában is. Tanár és tanuló partner, de köztük a viszony nem szimmetrikus: az egyik átad (van mit), a másik befogad (kényszerből vagy önkéntesen) - ez persze nem zárja ki a szerepek esetenkénti felcserélődését (a gyerek is neveli a szülőt).

Mindebből következően nem olyan egyszerű dolog az, hogy a diákság tálcán kínálja a például az irodalomtanítás megújításának tuti módját, s a vaskalapos illetékesek nem akarják meghallani. A sok-fölösleges-dolgot-tanulunk panasza jelen időben nem értelmezhető. Olyan nincs, hogy csak a lényeget tanítsák: a tanulás maga, hogy az ismeretek között megtanulunk fontos és kevésbé fontos között különbséget tenni, hogy összefüggéséket fedezünk fel… Majd utólag derül ki, mi volt fölösleges.

Az írja Spiró: „a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát.”

Kompetenciafejlesztés sincs tárgyi tudás nélkül. Nem mindegy a mérték, az arányok. S egy szóval sem mondom, hogy nem kell tekintettel lenni azokra, akiket tanítunk. Egy szóval sem mondom, hogy nincsenek nagy bajok a közoktatási rendszerben. De azt igen: a diákok nincsenek abban a helyzetben, hogy megmondják, mit tanítson a tanár - egyszerűen nincs rálátásuk. Amikor valamelyest van, már nem diákok. Hogy ne tanítson a tanár – arról a folyamat közben is érvényesebbet mondhatnak. De lehet vitatkozni velem, van, amiben meggyőzhető vagyok.

Melankolikus

"Ritoók Zsigmond ókorkutató kapta idén a Bolyai-díjat. (...)
A Bolyai-Díj Alapítványt - amely az első jelentős magánkezdeményezésű tudományos elismerés Magyarországon 1945 óta - 1998 májusában magánvagyonukból hozták létre neves magyar üzletemberek: Karsai Béla, a Karsai Műanyagipai vállalatcsoport tulajdonos-vezérigazgatója, Lantos Csaba, az OTP korábbi vezérigazgató-helyettese, Somody Imre, a Pharmavit korábbi tulajdonos-vezérigazgatója és Várkonyi Attila kockázatitőke-befektető. A kezdeményezéshez csatlakozott Alexander Brody, író, szerkesztő, reklámszakember, a reklám világszövetség korábbi elnöke."

Nagyrabecsülésem a díj alapítóinak, a kultúrát, tudományt megbecsülő, támogató gazdagoknak.

***

Moszkvában megnyílt a turisták számára a Nagy Iván harangtorony, majd 100 év óta - a restaurátorokon kívül - nem járt ott senki. A harangok első szintje fölött álldogálva lehet szétnézni a Kremlben. Nem sok a valószínűsége, hogy megtehetem.

***

Apa Pestre ment egy régi, főiskolai barát, Jószay Zsolt kiállításának megnyitójára. A katalógus gyönyörű, nekem a faszobrok tetszenek a legjobban: valami finom melankólia árad belőlük.

(A gyermek várakozás közben versikét faragott, énekli:

Apucika gyere már,

Nórika vár rád...)

***

ÉS-t, aztán Kornis-interjút olvasok.
"A tűrhetetlen viszonyok szorításából világéletemben megpróbáltam valamiképp hazatalálni."

Hogy hazataláljak, meghallgatom az Esti dalt.

"...illúzióim voltak a magyar társadalom civilizációs fejlettségi fokával kapcsolatban. Azt képzeltem például, hogy érvekkel meg lehet győzni az embereket."
"Ami aggaszt, az, hogy az én hazám Európa többi népénél is nagyobb bajban van. Immunbeteg: védtelen minden hazugsággal szemben."

Ez az itthon. Meg ez. Is.

Újra felteszem a fülhallgatót, s elindítom Cohent.

Tegnap

A gyermek pénteken osztálykiránduláson volt. Hétfőtől be volt sósva: minden este megkérdezte, hogy hány szendvicset vigyen, milyen innivalót, s mikor megyünk már vásárolni. Mentek a Csodák Palotájába, ott már volt, ettől nem izgult, na de a kalandparktól... Csütörtök este nem tudott elaludni, félt. Ötször elmondtam neki, hogy amit nem mer, nem tud, azt nem csinálja, hogy a tanító nénin kívül lesz velük még négy szülő, hogy lesznek ott segítők is... Semmi sem használt, ilyen betoji. Hogy egyáltalán el tudjon aludni, átjött a mi ágyunkba. Hajnalban felébredt, kiment, s azt csak ma mondta el, hogy megette a maradék epret porcukorral (máskor sose kap hozzá), aztán visszajött és hatig még aludt.

Este, amikor hazaért, először azt mesélte, ami rossz volt: ki akarta beszélni magából, nem tudta feldolgozni, nem érti. Az történt, hogy a Csodák Palotájában elvettek tőle 500 Ft-ot. Valami pult előtt állt a barátnőjével, aki vásárolt és fizetett, a Nóra kezében is ott volt a pénz, a két kiszolgáló közül az egyik kérdezte őt, a másik pedig kivette a kezéből a pénzt. Aztán hiába mondta, hogy nem vett semmit. Különösen nagy szemétség egy kisgyereket kihasználni.

A kalandpark nagyon tetszett neki, ugye majd együtt is elmegyünk, rögtön lerajzolt egy jelenetet, azóta mesél róla. Új szavakat is tanult: csörlő, karabiner.

(Erről jut eszembe: valamelyik nap a valóságban láttam, hogy működik az elvonás nevezetű szóalkotási mód. Azt mondtam neki, hogy: ne mórikáld magad. Erre ő: mi az a mórika?)

Tegnapi esemény még, hogy "felhívott" Schmitt Pál. Összesen ennyit hallgattam meg, nem tudhatja szegény, mennyire úúútálom a direkt marketinget. Aztán a szeretgomon olvasom, mi volt az apropó. De a csúcs egy tegnapi hír: a vezető beosztású közalkalmazott kisbírói szerepvállalása. Lehet, hogy nem is kisbíró, hanem az aggregátor gépésze?