A magyarérettségi ürügyén

Az elmúlt két hétben érettségi dolgozatokat javítottam. 2005-től van egy 60 perces szövegértési feladatsor, azután 180 percben három lehetőség közül (érvelés, műelemzés, összehasonlító műelemzés) egyet kell kidolgozni. Az osztályban, ahol az utolsó 3 évben tanítottam, négy ember kivételével mindenki az érvelést választotta. A feladat így hangzott:

Az alábbi interjúrészletben Spiró György, kortárs író az irodalomolvasás és az írás mai helyzetéről fejti ki véleményét.

„A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.”

Érveljen a Spiró György által felvetett problémák mellett és/vagy ellen! Hivatkozzon olvasmányélményeire, olvasói tapasztalataira is!

Ettől a feladattól, pontosabban az idézett író személyétől háborodtak fel - mondjuk így - az értő olvasással hadilábon állók. (Attól nem, hogy az interjúrészletet bevezető mondat nem jó: az idézetben az írás mai helyzetéről nincs szó. Nagyon nagyképűen arra gondolhatok: az értő olvasással nemcsak az iskolákban vannak gondok.)

Dolgozatjavítás közben a különböző érveket olvasva sok minden eszembe jutott. Többször levettem a polcról Örkényt, pihentetésként Spiró-tanulmánykötetet olvastam. Ezen kívül még egy posztot biztosan írok majd arról, amit javítás közben megfogalmaztam magamban.

A Magániktató c. kötet első írása Spiró egykori magyar- és latintanáráról szól. (Egy részlete fenn van a neten.)

"Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kezével, nagy betűkkel felírta: BADA, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó az meneküljön. (...) Csak néhányan távoztak valódi becstelenségért, Bada tanár úr ugyanis a közepeseket sem tűrte meg. Behívatta a szülőket, és elmagyarázta: semmi baj sem származik abból, ha valaki nem gimnáziumot végez, jobb, ha a gyerek nem kínlódik, ha tisztességes szakmát szerez valahol. Volt, aki más, gyöngébb középiskolában jelesen végzett később..."

A hatvanas évek elején egy külvárosi gimnáziumban vagyunk. Bada tanár úr kivételes személyiség. Ilyen iskola, ilyen tanár ma valószínűleg nincs. Megváltozott a világ. Akkor az iskola diktált, előírt - ma szolgáltat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy manapság nincsenek egyetemen, főiskolán, gimnáziumban nem odavaló diákok. Sőt: tanárok. De ma is mindenki jobban járna, ha a neki megfelelő helyen lenne: a felkészültségének, képességeinek megfelelő helyen.

Én az gondolom, az iskola minden szolgáltató volta ellenére sem csupán a megrendelők igényeitől függ, s nem is csupán ennek kell megfelelnie. Az iskola szükségszerűen konzervatív: az emberiség és saját népünk kulturális értékeinek intézményesített átörökítője. (Az elvárt öltözködésben, kommunikációban, módszerekben stb. sokkal nagyobbak lehetnek a különbségek az iskolák között.)

Rendezők szoktak arra hivatkozni, hogy a színház nem demokratikus intézmény: egy előadás létrehozásában a rendező a főnök, neki van víziója az egészről, a színész végrehajtja az utasításait, a műszak a rendelkezésére áll... Hasonlóan van ez az iskolában is. Tanár és tanuló partner, de köztük a viszony nem szimmetrikus: az egyik átad (van mit), a másik befogad (kényszerből vagy önkéntesen) - ez persze nem zárja ki a szerepek esetenkénti felcserélődését (a gyerek is neveli a szülőt).

Mindebből következően nem olyan egyszerű dolog az, hogy a diákság tálcán kínálja a például az irodalomtanítás megújításának tuti módját, s a vaskalapos illetékesek nem akarják meghallani. A sok-fölösleges-dolgot-tanulunk panasza jelen időben nem értelmezhető. Olyan nincs, hogy csak a lényeget tanítsák: a tanulás maga, hogy az ismeretek között megtanulunk fontos és kevésbé fontos között különbséget tenni, hogy összefüggéséket fedezünk fel… Majd utólag derül ki, mi volt fölösleges.

Az írja Spiró: „a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát.”

Kompetenciafejlesztés sincs tárgyi tudás nélkül. Nem mindegy a mérték, az arányok. S egy szóval sem mondom, hogy nem kell tekintettel lenni azokra, akiket tanítunk. Egy szóval sem mondom, hogy nincsenek nagy bajok a közoktatási rendszerben. De azt igen: a diákok nincsenek abban a helyzetben, hogy megmondják, mit tanítson a tanár - egyszerűen nincs rálátásuk. Amikor valamelyest van, már nem diákok. Hogy ne tanítson a tanár – arról a folyamat közben is érvényesebbet mondhatnak. De lehet vitatkozni velem, van, amiben meggyőzhető vagyok.