Májusi eső

aranyat ér - mondta mindig nagyapám, miután elültettük a kukoricát, s vártuk az égi locsolást. Már alsós koromban is magukkal vittek a nagyszüleim a földre (sőt: egészen kicsin hátikosárban "utaztam", nagyanyám kitett a barázdába, s ott eljátszottam), kézbe kaptam a kiskapát, s megmutatták mit, hogyan csináljak. Ők fészkeltek, én három szem kukoricát tettem bele (városiaknak: a fészek egy kapavágásnyi kicsi gödör), a sorok közé szabálytalanul tökmag, a szélső sorba bab került, aztán segítettem a takarásban. Könnyű munka volt, a kukorica- vagy krumplikapálás már nehezebb, sok volt a paponc (fogalmam sincs, mi a hivatalos neve), s addigra már benne voltunk a nyárban, égetett a nap. A hátikosárban, lábasban vittük magunkkal az ételt, asztalkendőben a kenyeret, üvegben a vizet - délután jóleső fáradtsággal indultunk haza.

Hosszú, keskeny földdarab volt a nagyszüleimé, jó kis kaptató vezetett oda a faluból, de maga a terület egy másik domb aljában, laposon volt. Földút vezetett mellette, túloldalán még csak egy-két ház (nem emlékszem pontosan, ellenőrizni kellene), az ún. Rózsadomb széle. A parcella vége a Hammercki-féle (sose láttam leírva) gyümölcsösnél volt - nagyapám nyár végén, ősz elején, amikor ért az alma, 2-3 évben itt csőszködött. Éjjel is kinn volt - egy kis kunyhóban (ő maga csinálta) aludt, sokszor vittem neki ebédet.

A kukoricaültetés ideje május eleje, holnap már június - csak a mai esőről jutott mindez eszembe.

Az eső - ablakon és szúnyoghálón keresztül. Jól látszik, hogy mennyire kiégett már a fű. Most majd újjászületik. (Fotó: Rafael)