A magyarérettségi ürügyén 2.

Az érettségihez adott idézetben azt állítja Spiró, hogy veszélyben van a magyar irodalom, mert rohamosan csökken az olvasó fiatalok száma.

Így van-e? A csökkenést - lassan 28 év magyartanítással a hátam mögött - naponta a tapasztalom. 20 év múlva a mai fiatalok lesznek a középnemzedék, akik addigra már nem úgy szocializálták kicsi korukban a gyerekeiket, hogy olvassanak. Mert az olvasóvá nevelés az olvasni tudás előtt kezdődik. Az óvónőkre, a tanítókra, tanárokra tolódik a közös felelősség. Ha nem történik valami csoda, 20 év múlva a helyzet rosszabb lesz. A Gutenberg-galaxis vége? Átalakulása? A veszély szerintem is fennáll.

De hát a fiatalok olvasnak. Igaz, egyre csökkenő mértékben könyvet, még ennél is jobban csökkenő mértékben szépirodalmat. Baj ez? Nekem és szerintem baj. Új barbárságot jövendölnek egyesek. Ki tudott a középkorban olvasni? (Miközben az ókor irodalmi, történelmi, filozófiai írásos emlékeit a kolostorok átmentették a jövőnek.) Az írni-olvasni tudás nagyon lassan vált tömeges méretűvé. Nem ennek az elveszésétől kell félni. "Csak" attól, hogy az irodalom újra nagyon kevesek kiváltságává válik.

De mi az, hogy irodalom? Volt, amikor azt jelentette: 'ami írva van'. Irodalomórán a fogalmon a szépirodalmat értik. Nem szeretnék magyartanár lenni akkor, amikor az órák tárgya netán az lesz, 'ami írva van'. Szerintem a művészet az emberi elme legnagyobb alkotása. Csak az minősíti fölöslegesnek, időpazarlásnak, akinek fogalma sincs róla. Ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga "szabályai". Aki az információs csatornákon ömlő hírekhez szokott, s a hírolvasáshoz kialakított módszerrel közeledik az irodalomhoz, az kudarcot vall. Röplabdázni sem lehet a kosárlabda szabályai szerint, pedig ez is labda, az is labda... Ha játszani akarsz, ismerned kell a szabályokat. Bizonyára a tévé, az internet előtti időszakban is kisebbségben voltak az irodalomértők. De talán egy gimnáziumban érettségizett embertől elvárható, hogy valamilyen szinten értő és olvasott legyen. Még a tömegoktatás korában is... Kevésbé mint 10 éve, 20 éve...

Mi az irodalomtanítás értelme? A mai, békében, szabadságban és jólétben felnövekvő nemzedék sok mindent készen kap, jól tájékozódik, természetes a saját szoba, a nyaralás, utazás, a különóra, a márkás holmi, a jogosítvány, motor, nemegyszer autó... Jól akarják magukat érezni a világban, a szórakozást a buli jelenti. (Szó sincs róla, hogy irigykednék, az a természetes, ha a szülők nemzedéke jobb világot akar a gyerekeinek.) Mégis azt hiszem, hogy ez a kényelem individualistábbá tesz (hányszor hallom: no nem, kollégiumban, mással egy szobában lakni?), vakabbá, süketebbé, érzéketlenebbé egyéni és társadalmi problémák iránt. Sokat hallani IQ-ról, nagyon-nagyon keveset EQ-ról, pedig nem lakatlan szigeten élve erre legalább akkora szükségünk van. Nagyobb.

Claude Roy szerint az irodalom egyetlen értelme, hogy élni tanít. Spiróval válaszolva: "... Bada tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. Bada tanár úr bólogatva hallgatta őt vádló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk."

Én azt gondolom, manapság az irodalomtanítás legfontosabb dolga, hogy érzékennyé tegyen, nyitottá, toleránssá. A színész belebújik százféle ember bőrébe, életébe - a jó olvasó ugyanezt teszi. Az így olvasott irodalom beépül a személyiségbe (én pl. pontosan tudom, hogy Tolsztoj nélkül nem lennék az, aki lettem), s az élet és történelem különböző szituációiban ráismerünk az olvasmányaink révén megélt helyzetekre, s máris nem vagyunk olyan kiszolgáltatottak, tehetetlenek, boldogtalanok vagy magányosak. Már megint ilyen komor dolgok - ugye kedves tanítványaim, hányszor kifogásoltátok, hogy betegség, halál, magány, elmúlás, jaj... Mert az életet happynek szeretnétek látni, ezt sulykolja a média- és plázavilág, vagy legalább is csak ezt szeretnétek észrevenni belőle. Ami a testnek kell, ott az igény minőségi, ami a léleknek, gagyi. (Nem az egyes emberről beszélek - a tendenciáról.) Én is azt gondolom: az élet szép, csak nem cukrosan, problémátlanul, hanem küzdelmesen-fájdalmasan szép.

Manapság sokan tüntetnek a magyarságukkal, ellenséget vizionálnak kívül és belül. De mit jelent magyarnak lenni? Miben ragadható meg magyarságunk? A józan többség biztosan nem vitatja, hogy a nyelv, az adott nyelven létrehozott irodalom szerves része a nemzettudatnak. S Kölcseyt parafrazálva: Idegen irodalmakat olvasni szép, a hazait pedig minél jobban ismerni kötelesség". ("Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.") Ebből következően szerintem nem lehet csak kortárs irodalmat tanítani (arról nem is beszélve, hogy tévedés azt hinni: attól, hogy kortárs, könnyebben is érthető). Nem állítom viszont, hogy a Szigeti veszedelem vagy Balassi Bálint nélkül nem tudom elképzelni a gimnáziumi irodalomtanítást. Le tudnék mondani az irodalomtörténeti szempontokról. A feltételes mód oka, hogy ez nem az én döntésemtől függ.

Mi lehetne, hogy lehetne - külön posztban.