A Saint Michelen végül eljutunk a Cité-szigetre. Balra a Palais de la Justice udvarán található egy csoda: a Sainte-Chapelle, gótikus kápolna a 13. századból.
A kis hídról jobbra nézve pedig ott a Notre Dame, Quasimodo innen leste a téren táncoló Esmeraldát, s ide menekítette be.
Ha képzeletben folyásirányba állunk (háttal a templomnak), és követjük a Szajna vonalát (a valóságban járművel mentünk), lassan elhagyjuk a szigetet, s a folyó jobb partján eljutunk a Louvre-ba. Először hosszú órákat álltam sorban, míg bejutottam, a következő két alkalommal könnyebben ment. A nevezetes üvegpiramist - nekem tetszik - egy kínai származású amerikai tervezte, 1989-ben adták át.
Itt egy még jobb kép róla, itt meg egy kis tárlatvezetés. Én a németalföldieket (meg az impresszionistákat) szeretem a legjobban, de ami a lépcsőkről nézve lenyűgözött a szépségével, a dinamikájával, az a Szamothrakéi Niké (ezen a képen a látvány sajnos nem jön át).
A Szajna túlsó partján, kicsit továbbhaladva ott a Musée d' Orsay. Az egykori vasútállomás épületében működő, emberi léptékű múzeum az impresszionisták kincsestára: Manet és Monet, Degas, Cézanne, Pissarro, Van Gogh...
Valahol fönn, kicsi kis termekben, üvegvitrinben meg ilyen pár ecsetvonással létrehozott gyönyörűségek
Toulouse-Lautrectől, aki a Montmartre kávéházaiban, kocsmáiban, bordélyaiban táncosnők és akrobaták között érezte otthon magát.
De térjünk vissza a a Szajna túloldalára! A Louvre-ból a Tuileriák kertjén át sétálunk a Concorde tér felé (itt még visszanézünk).
A kert végén található a Musée de l’Orangerie, ahol impresszionisták képeit, többek között Monet vízi liliomait csodálhatjuk meg. Aztán kijutunk a térre: a jakobinus diktatúra idején itt működött a guillotine. A képen látható obeliszk pedig valaha a luxori templom bejáratánál állt. A téren túl kezdődik a Champ Elysées, a háttérben látszódik a Diadalív.
Itt visszanézünk: háttérben az obeliszk. A kivilágítás karácsonyi, a forgalom, mint nyáron.
A Champs Elysées-n többször végiggyalogoltam(-unk), itt láttam 14 éve először Zarát: gondoltam is, bemegyek az útlevelemmel, hogy a családhoz tartozom... Aztán egy másik boltban CD-t vettünk.
Az Eiffel-torony mellett íme Párizs másik jelképe. A sugárúton továbbhaladva jutunk ki la Défense-ba – a terület a nevét egy szobor, Párizs védője után kapta, amely a francia-porosz háborúra emlékeztet.
Ide metróval mentünk, de vissza az egyik alkalommal gyalog. Középen a "kapu" neve Grande Arche, a Diadalív modernkori változata. Az épület egyébként irodaház, lábában lift működik, tetején kilátó. A Défense Európa egyik nagy üzleti negyede.
(A képek egyike sem saját, forrás: többnyire a Google Earth. A francia nevek helyesírásáért nem kezeskedem, többedszerre sem sikerült ékezeteket, -l/-ll? kiderítenem.)
olyan más úgy olvasni Párizsról, úgy látni a képeket, hogy már voltam ott. ráadásul friss az élmény.
VálaszTörlésaz impresszionisták mellett nekem is a németalföldiek voltak nagy kedvenceim - az egyik lány, akivel láttam, simán csak annyit mondott rájuk, hogy "ocsmány". fiatal még...
Amíg nem voltam Párizsban, viszont már olvastam Hemingway Vándorünnep-ét, addig álmodoztam a városról, s elképzeltem, milyen is lehet valójában. És éppen olyan, mint a könyvben... az álmodozás viszont maradt.
VálaszTörlésMég valami eszembe jutott: amikor másodszor mentünk Párizsba, azt kérdezték tőlünk ismerőseink: ugyanoda? minek?
Te jó ég....
Persze, álmodozom én is, hogy újra lássam (változott-e azóta). Van, aki meg kipipálja: itt is jártam.
VálaszTörlésJapánokat láttunk, nem egyet, kezükben TOP 10-PARIS című baedecker-rel, komolyan, pipálták ki a benne lévő, "érdemes megnézni" látnivalókat. :o(
VálaszTörlés