2010. március 18., csütörtök

Párizs (2.)

A Saint Michelen végül eljutunk a Cité-szigetre. Balra a Palais de la Justice udvarán található egy csoda: a Sainte-Chapelle, gótikus kápolna a 13. századból.


A kis hídról jobbra nézve pedig ott a Notre Dame, Quasimodo innen leste a téren táncoló Esmeraldát, s ide menekítette be.


Ha képzeletben folyásirányba állunk (háttal a templomnak), és követjük a Szajna vonalát (a valóságban járművel mentünk), lassan elhagyjuk a szigetet, s a folyó jobb partján eljutunk a Louvre-ba. Először hosszú órákat álltam sorban, míg bejutottam, a következő két alkalommal könnyebben ment. A nevezetes üvegpiramist - nekem tetszik - egy kínai származású amerikai tervezte, 1989-ben adták át.


Itt egy még jobb kép róla, itt meg egy kis tárlatvezetés. Én a németalföldieket (meg az impresszionistákat) szeretem a legjobban, de ami a lépcsőkről nézve lenyűgözött a szépségével, a dinamikájával, az a Szamothrakéi Niké (ezen a képen a látvány sajnos nem jön át).

A Szajna túlsó partján, kicsit továbbhaladva ott a Musée d' Orsay. Az egykori vasútállomás épületében működő, emberi léptékű múzeum az impresszionisták kincsestára: Manet és Monet, Degas, Cézanne, Pissarro, Van Gogh...


Valahol fönn, kicsi kis termekben, üvegvitrinben meg ilyen pár ecsetvonással létrehozott gyönyörűségek Toulouse-Lautrectől, aki a Montmartre kávéházaiban, kocsmáiban, bordélyaiban táncosnők és akrobaták között érezte otthon magát.


De térjünk vissza a a Szajna túloldalára! A Louvre-ból a Tuileriák kertjén át sétálunk a Concorde tér felé (itt még visszanézünk).


A kert végén található a Musée de l’Orangerie, ahol impresszionisták képeit, többek között Monet vízi liliomait csodálhatjuk meg. Aztán kijutunk a térre: a jakobinus diktatúra idején itt működött a guillotine. A képen látható obeliszk pedig valaha a luxori templom bejáratánál állt. A téren túl kezdődik a Champ Elysées, a háttérben látszódik a Diadalív.


Itt visszanézünk: háttérben az obeliszk. A kivilágítás karácsonyi, a forgalom, mint nyáron.


A Champs Elysées-n többször végiggyalogoltam(-unk), itt láttam 14 éve először Zarát: gondoltam is, bemegyek az útlevelemmel, hogy a családhoz tartozom... Aztán egy másik boltban CD-t vettünk.


Az Eiffel-torony mellett íme Párizs másik jelképe. A sugárúton továbbhaladva jutunk ki la Défense-ba – a terület a nevét egy szobor, Párizs védője után kapta, amely a francia-porosz háborúra emlékeztet.



Ide metróval mentünk, de vissza az egyik alkalommal gyalog. Középen a "kapu" neve Grande Arche, a Diadalív modernkori változata. Az épület egyébként irodaház, lábában lift működik, tetején kilátó. A Défense Európa egyik nagy üzleti negyede.

(A képek egyike sem saját, forrás: többnyire a Google Earth. A francia nevek helyesírásáért nem kezeskedem, többedszerre sem sikerült ékezeteket, -l/-ll? kiderítenem.)

4 megjegyzés:

  1. olyan más úgy olvasni Párizsról, úgy látni a képeket, hogy már voltam ott. ráadásul friss az élmény.
    az impresszionisták mellett nekem is a németalföldiek voltak nagy kedvenceim - az egyik lány, akivel láttam, simán csak annyit mondott rájuk, hogy "ocsmány". fiatal még...

    VálaszTörlés
  2. Amíg nem voltam Párizsban, viszont már olvastam Hemingway Vándorünnep-ét, addig álmodoztam a városról, s elképzeltem, milyen is lehet valójában. És éppen olyan, mint a könyvben... az álmodozás viszont maradt.
    Még valami eszembe jutott: amikor másodszor mentünk Párizsba, azt kérdezték tőlünk ismerőseink: ugyanoda? minek?
    Te jó ég....

    VálaszTörlés
  3. Persze, álmodozom én is, hogy újra lássam (változott-e azóta). Van, aki meg kipipálja: itt is jártam.

    VálaszTörlés
  4. Japánokat láttunk, nem egyet, kezükben TOP 10-PARIS című baedecker-rel, komolyan, pipálták ki a benne lévő, "érdemes megnézni" látnivalókat. :o(

    VálaszTörlés