2010. november 1., hétfő

Otthon


Ez a kilincs őrzi nagyanyám, nagyapám, apám – akik már rég nincsenek – keze nyomát. Odabenn hatszög alakú homokkőből van a járólap, a bal oldali padsorokban volt nagyanyám helye, gyerekkoromban mellette ültem. Itt kereszteltek, itt voltam első áldozó, itt voltam esküvőkön, itt hallgattam gyászmiséket. A templom most zárva volt, a falunak ott lakó papja sincs. A temetőben sürgölődtek az emberek. Ráköszönök néhány ismerősre – van, akinek be kell mutatkoznom –, de már alig ismerek valakit.

Mécsest gyújtunk apám sírján: ha csak annyi idő adatik, mint neki, még 10 évem van. A tuja, amit a húgomék ültettek ide, nagyra nőtt, már a faluból is látszik. Ma is hallom apám hangját, léptei koppanását, felidézem nagy, száraz meleg keze érintését, látom körmei formáját... 85 éves lenne.

Kicsit odébb apai nagyszüleim sírja. Éppen tegnap, mikor ott jártunk, volt 111 éve annak, hogy nagyanyám megszületett. Nagyapám 80 évesen, nagyanyám 72 éves korában halt meg. Ők jelentik a gyerekkorom, a fényképük itt van előttem a polcon, nagyanyám engem tart a karjában.

Gyújtunk mécsest nagybátyám anyósáéknak a sírján, megkeresem nagyanyám szüleinek, mellette a nagynénjének nyughelyét, aztán az első világháborús emlékhelynél nagyanyám bátyjára emlékezünk. Már nem tudom, hol van apám két, csecsemő korában meghalt lánytestvérének a sírja, nagyapám szüleié...

S a gyermek azt mondja: mennyi Zara van itt!

1 megjegyzés:

  1. Érzem érzelmedet.
    Matematikailag iciri-piciri egy ember életideje még "normál" esetben is. Miért szorul bele annyi örvény?

    VálaszTörlés