2011. március 16., szerda

Egy másik világ

A hosszú hétvégén megnéztük a Láthatatlan kiállítást – csak ketten, mert a gyermek két perc után ki akart jönni, nem bírta a sötétet, úgy érezte, hogy nagyon szűk helyen van, hányingere lett a félelemtől.

Rozi volt a vezetőnk, perceken belül tudta a csoportban mind a nyolc ember nevét. Nem emlékszem, hogy valaha is lettem volna ilyen sötétben. 80 percig tartott az út, kitapogattunk minden tárgyat, csetlettünk-botlottunk... Rozi hihetetlen nyíltsággal válaszolt minden felmerülő kérdésre, ugyanezt a közvetlenséget tapasztaltuk a bárbeli beszélgetésen. Rozi 22 évesen veszítette el a látását, azóta eltelt több mint 20 év: másfél évig tartott, míg elfogadta, hogy vak. De ha leírnak neki valamit, el tudja képzelni, "látja" a színeket, és ő ezt nem idézőjelben érti. "Nézd meg", látom" – mondják egymásnak ők is. Két gyereke van, a kisebbiket már vakon szülte. Alacsony, törékeny, szőke nő, hűvös a keze érintése. Addig nem halhat meg, amíg nem "látta" a tengert.

Ha lenne nyaralóm az Adrián, meghívnám.

1 megjegyzés:

  1. Mi pár hónapja az énekkarral ''néztük meg'', és azóta én is ajánlom mindenkinek.
    Nem jelentkeztünk be előre, de szerencsénk volt, mert - vasárnap ebéd előtt - nem kellett várakozni...

    VálaszTörlés