A Hídlap olvasása közben

„Az átlagpolgár vajmi keveset tűnődik a politikán, legyen az helyi vagy országos vonatkozású. És nem azért, mert nem érdekli, hanem mert a mindennapok során sokkal fontosabb a gyerek ellenőrzője, a lakás felújítása, a családi büdzsé egyensúlyban tartása, vagy egy kellemes délutáni szieszta a kertben. És ez így van rendjén. Olvastam valahol, hogy a kisebb ázsiai szigetország­okban a polgárok négyévente egyszer hallják a politikusaik nevét, beikszelik a nekik tetszőt, aztán kisviszlát a következő voksolásig. Egyszerűen nem engedik be a politikát a mindennapi életbe, mert ahhoz, hogy éljenek, nincs rá szükségük.”

Igen, ilyen országban, ilyen városban szeretnék élni. Csakhogy nálunk nem beengedésről, hanem betolakodásról, sőt betörésről van szó.

„Nekem abból van – nem kicsit, nagyon – elegem, hogy ha valakinek fáj az élet (nem tudom, miért), és önnön sikerületlenségét, krónikus epebaját a közéleten veze­ti le. Mondván: nehogy már örüljünk – bárminek –, ha olyan jól lehet zsörtölődni is.
Szerintem jellemző (és szerintem akut ízlésficamra vall), hogy a bármilyen oldali szempontból igazán csak értéke­lendő esztergomi Munkácsy Mihály-kiállítás kapcsán egy másik alkalommal és egy másik (világhálózati) felületen nem a festőgéniuszról, páratlan alkotásairól, a nagy érdek­lődésről értekezett, hanem hogy ő inkább Rippl-Rónai Jó­zsefre, Egry Józsefre, Gulácsy Lajosra „állt volna rá”.
Hát akkor ezúton is köszönném neki rosszkedvünk telét. Meg tavaszát. Meg nyarát. Meg őszét.”

Ízlésekről nem vitatkozunk. A jegyzet véleményközlő sajtóműfaj. (A kiállításról egyébként volt tudósítás is.) Ne tessék már megmondani, hogy bárkinek miről mi jusson eszébe, mi legyen a véleménye, milyen legyen az ízlése!

Mértéktartás nélkül az ember könnyen nevetségessé válik. Még hogy a „teleobjektív tollas-ember” az oka „rosszkedvünk” minden évszakának! Nincs egy icipicit túlértékelve? Olyan fontos ember egy újságíró, hogy egy városháza által fizetett alkalmazott közpénzen kritizálja a véleményét?

„…aki kétszer „tagadta meg” az alma matert, aki sosem szólt igazat az iskola költözéséről és az is­kolaépület felújításáról, csak oktondi jajveszékeléssel kívánta kel­teni és növelni az indokolatlan, de cselesen gerjesztett pánikot.”

Az alma matert egyszer sem tagadtam meg – csak nem voltam partner a mutyizáshoz. K.Gy. másképp értékeli, de értem, hogy mit értékel másképp. De mikor beszéltem a költözésről, a felújításról? Mikor szólaltam én meg nyilvánosan? Vajon miről beszél a jogvégzett ember? Bizonyíték a hazugságaimra? Magyarázat a pánikkeltés indítékára? Állításainak forrása? Irracionális. De legalább annak lehet örülni, hogy itt és most nem alpári.


A Hídlap olvasása közben Szabó Lőrinc jutott eszembe. Még nem vagyok elég bölcs. De igyekszem.


Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
Csak derűs órát veszek tudomásul!”