"Szép a magasból, mint a templomének,
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképen hallanók,
hol közbeszól a szív verése is."
(Madách: Az ember tragédiája)
Szüdi János, az OKM szakállamtitkárának ÉS-beli cikke olvastán jutottak eszembe Madách szavai. Az államtitkár összefoglalja az utóbbi bő két évtizedben az oktatásügyben végrehajtott, az egész rendszert érintő változtatásokat, amelyeknek eredménye, hogy "a közoktatásban ma a feladatmegosztás elve érvényesül: ágazati irányítás, fenntartói irányítás, intézményvezetés „leosztásban". (...) A jogok és kötelezettségek egymásra épülő rendszere ez, amely a törvényességen és egymás tiszteletén alapul, s amely akkor lehet eredményes, ha mindenki teljesíti kötelezettségeit, gyakorolja jogosítványait anélkül, hogy átlépné saját lehetőségeit, megsértve ezzel mások jogait." Az államtitkár a közoktatás sokak által hangoztatott válságának megoldására nem tartja jó javaslatnak az önkormányzatiság állami irányítással történő felváltását - ez az 1985 előtti időkhöz való visszatérést jelentené.
1981 óta dolgozom a közoktatásban: pályámat egy kisvárosban kezdtem, tanítottam a fővárosban, s 16 éve újra egy (másik) kisvárosban tevékenykedem. A végeken másképp látszik minden. Mert "szép a magasból", de az ideális feladat- és felelősségmegosztás a valóságban nem működik. Itt legalább is ez a helyzet. De az "itt"-nél nagyobb baj az, hogy nincs semmi, ami kikényszerítse.
Mert mi történik, ha a fenntartó túllép hatáskörén? A tapasztalat szerint semmi: jogászok dolgoznak azon, hogy a törvény betűje szerint minden rendben legyen - a szelleme zárójelbe tehető. Például az önkormányzat kiírja az intézményvezetői pályázatot 5 évre, majd belső, első pályázó esetében egyéves megbízást ad: tulajdonképpen bevezeti a „próbaidős igazgató” fogalmát. Ilyet a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény nem ismer, a képviselő-testület mégis több ízben így jár el. Eredménytelen pályázat esetén egyéves megbízást pályázat nélkül kaphat az oktatási intézmény megfelelő végzettségű alkalmazottja. Egy pályázat akkor eredménytelen, ha a képviselő-testület úgy dönt – indoklási kötelezettség nincs. A helyzet még érdekesebb, ha a pályázó kívülről érkezik: egy évre nem lehet kinevezni, ezért megbízzák 5 évre, majd az illető közös megegyezéssel kinevezése másnapján beadja az igazgatói megbízásról való lemondását úgy, hogy az egy év múlva lép érvénybe, s akkor majd újra pályázik. Nonszensz? De működik. Az önkormányzat nem vét a törvény betűje ellen sem, meg eleget tesz saját maga kreálta szabályának is. Az oktatási bizottságban szakemberek is ülnek, de az ottani meghallgatásról, a szavazati arányokról a testületi ülésen nemegyszer szó sem esik, a frakciófegyelem meghatározza a szavazati arányokat – döntenek, s vajon hányan olvasták a pályázatokat, a kötelezően előírt és beszerzett véleményeket? (Ezek a vélemények akár vezetői pályázatok elbírálásakor, akár intézmények átszervezésekor csak annyiban fontosak, hogy meg kell lenniük – tartalmuk, ha nem egyezik a fenntartó szándékával, a legkevésbé sem befolyásolja a döntéshozókat.)
A hétköznapi lét szintjén átpolitizált világban a fenntartó megmondja az igazgatónak, hogy ki lehet/nem lehet a helyettese, nyár közepén bekéri a tantárgyfelosztást… – s az lehet igazgató, aki eltűri, hogy a fenntartó túllépi jogkörét.
„Csak remélni lehet, hogy az eltelt több mint húsz év nem volt elég ahhoz, hogy a pedagógusok elfelejtsék, miképpen kaptak utasításokat a hivatalból eljáró tan- és szakfelügyelőtől, miképpen írta elő a rendtartás a kapcsolattartás formáját és rendjét az MSZMP települési szervezetével, miképpen kellett engedélyt kérni a minisztertől..." – írja az államtitkár.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik még találkozott szakfelügyelővel: komolyan vettem, amit tanácsolt, ha szakmai kompetenciái miatt komolyan lehetett venni, negligáltam, ha nem. De semmiféle utasítást nem kaptam. Lehet, hogy csak szerencsém volt. Arról tudomást sem szereztem - párttag nem lévén -, hogy a helyi pártszervezet mit írt elő. Utáltunk ugyan május elsején kötelezően felvonulni, de a politika ma sem mondott le arról, hogy az iskolákat presszionálja: tanácsos megjelenni a városi rendezvényeken, különben előfordul, hogy a helyi lapban önkormányzati képviselők felelősségre vonják a pedagógusokat, kétségbe vonják az iskola neveléssel kapcsolatos elkötelezettségét. (Ha már a politikai acsarkodás tönkretette az önkéntes közös ünneplés alkalmait, oda kell hatni, hogy elegendő számú legyen a hallgatóság.)
1985 előtt a miniszter adott engedélyt, ha egy iskola el akart térni a kötelező tantervtől, ma a fenntartó helyi önkormányzat szüntet meg korábban engedélyezett nyelvi-informatikai évfolyamot, bár a szakértő magas kockázatról beszél, felhívja a figyelmet a megyei és országos ellenkező előjelű tendenciákra, az iskolahasználók a megszüntetés ellen érvelnek, ráadásul az önkormányzat nagyarányú turisztikai fejlesztésbe kezd, sőt informatikai egyetemi képzést honosít meg a városban. A logikátlannak látszó döntés oka ismeretlen, a városnak törvény által előírt közoktatási feladatellátási és intézkedési terve 2007 óta nincs – fejben bizonyára létezik, de írásban még a szakértő számára sem hozzáférhető, már két éve átdolgozás alatt van.
A fenntartó összevonja két különböző profilú intézmény esti tagozatos képzését – erről augusztusban dönt, a rendelkezés szeptembertől érvényes. Ha csak a gazdasági racionalitás számítana, ott folytatódna a felnőttoktatás, ahol ennek sok évtizedes hagyománya van, ahol eddig is érettségiztettek a választható közismereti tárgyakból is. De nem így történik. Ha a két iskola azonos évfolyamon tanuló hallgatóit nem lehet beterelni (mint ahogy a szakértő is megfogalmazza) egy osztályba, akkor az összevonást kimenő rendszerben célszerű végrehajtani, hiszen anyagi megtakarítás a különböző pedagógiai programok miatt nincs. Megszületik a döntés az azonnali összevonásról, az eddig különböző program szerint tanuló hallgatók külön osztályban maradnak – papíron. S ha a valóságban nem, ki ellenőrzi?
Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
Így hallja azt az Isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképen hallanók,
hol közbeszól a szív verése is."
(Madách: Az ember tragédiája)
Szüdi János, az OKM szakállamtitkárának ÉS-beli cikke olvastán jutottak eszembe Madách szavai. Az államtitkár összefoglalja az utóbbi bő két évtizedben az oktatásügyben végrehajtott, az egész rendszert érintő változtatásokat, amelyeknek eredménye, hogy "a közoktatásban ma a feladatmegosztás elve érvényesül: ágazati irányítás, fenntartói irányítás, intézményvezetés „leosztásban". (...) A jogok és kötelezettségek egymásra épülő rendszere ez, amely a törvényességen és egymás tiszteletén alapul, s amely akkor lehet eredményes, ha mindenki teljesíti kötelezettségeit, gyakorolja jogosítványait anélkül, hogy átlépné saját lehetőségeit, megsértve ezzel mások jogait." Az államtitkár a közoktatás sokak által hangoztatott válságának megoldására nem tartja jó javaslatnak az önkormányzatiság állami irányítással történő felváltását - ez az 1985 előtti időkhöz való visszatérést jelentené.
1981 óta dolgozom a közoktatásban: pályámat egy kisvárosban kezdtem, tanítottam a fővárosban, s 16 éve újra egy (másik) kisvárosban tevékenykedem. A végeken másképp látszik minden. Mert "szép a magasból", de az ideális feladat- és felelősségmegosztás a valóságban nem működik. Itt legalább is ez a helyzet. De az "itt"-nél nagyobb baj az, hogy nincs semmi, ami kikényszerítse.
Mert mi történik, ha a fenntartó túllép hatáskörén? A tapasztalat szerint semmi: jogászok dolgoznak azon, hogy a törvény betűje szerint minden rendben legyen - a szelleme zárójelbe tehető. Például az önkormányzat kiírja az intézményvezetői pályázatot 5 évre, majd belső, első pályázó esetében egyéves megbízást ad: tulajdonképpen bevezeti a „próbaidős igazgató” fogalmát. Ilyet a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény nem ismer, a képviselő-testület mégis több ízben így jár el. Eredménytelen pályázat esetén egyéves megbízást pályázat nélkül kaphat az oktatási intézmény megfelelő végzettségű alkalmazottja. Egy pályázat akkor eredménytelen, ha a képviselő-testület úgy dönt – indoklási kötelezettség nincs. A helyzet még érdekesebb, ha a pályázó kívülről érkezik: egy évre nem lehet kinevezni, ezért megbízzák 5 évre, majd az illető közös megegyezéssel kinevezése másnapján beadja az igazgatói megbízásról való lemondását úgy, hogy az egy év múlva lép érvénybe, s akkor majd újra pályázik. Nonszensz? De működik. Az önkormányzat nem vét a törvény betűje ellen sem, meg eleget tesz saját maga kreálta szabályának is. Az oktatási bizottságban szakemberek is ülnek, de az ottani meghallgatásról, a szavazati arányokról a testületi ülésen nemegyszer szó sem esik, a frakciófegyelem meghatározza a szavazati arányokat – döntenek, s vajon hányan olvasták a pályázatokat, a kötelezően előírt és beszerzett véleményeket? (Ezek a vélemények akár vezetői pályázatok elbírálásakor, akár intézmények átszervezésekor csak annyiban fontosak, hogy meg kell lenniük – tartalmuk, ha nem egyezik a fenntartó szándékával, a legkevésbé sem befolyásolja a döntéshozókat.)
A hétköznapi lét szintjén átpolitizált világban a fenntartó megmondja az igazgatónak, hogy ki lehet/nem lehet a helyettese, nyár közepén bekéri a tantárgyfelosztást… – s az lehet igazgató, aki eltűri, hogy a fenntartó túllépi jogkörét.
„Csak remélni lehet, hogy az eltelt több mint húsz év nem volt elég ahhoz, hogy a pedagógusok elfelejtsék, miképpen kaptak utasításokat a hivatalból eljáró tan- és szakfelügyelőtől, miképpen írta elő a rendtartás a kapcsolattartás formáját és rendjét az MSZMP települési szervezetével, miképpen kellett engedélyt kérni a minisztertől..." – írja az államtitkár.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik még találkozott szakfelügyelővel: komolyan vettem, amit tanácsolt, ha szakmai kompetenciái miatt komolyan lehetett venni, negligáltam, ha nem. De semmiféle utasítást nem kaptam. Lehet, hogy csak szerencsém volt. Arról tudomást sem szereztem - párttag nem lévén -, hogy a helyi pártszervezet mit írt elő. Utáltunk ugyan május elsején kötelezően felvonulni, de a politika ma sem mondott le arról, hogy az iskolákat presszionálja: tanácsos megjelenni a városi rendezvényeken, különben előfordul, hogy a helyi lapban önkormányzati képviselők felelősségre vonják a pedagógusokat, kétségbe vonják az iskola neveléssel kapcsolatos elkötelezettségét. (Ha már a politikai acsarkodás tönkretette az önkéntes közös ünneplés alkalmait, oda kell hatni, hogy elegendő számú legyen a hallgatóság.)
1985 előtt a miniszter adott engedélyt, ha egy iskola el akart térni a kötelező tantervtől, ma a fenntartó helyi önkormányzat szüntet meg korábban engedélyezett nyelvi-informatikai évfolyamot, bár a szakértő magas kockázatról beszél, felhívja a figyelmet a megyei és országos ellenkező előjelű tendenciákra, az iskolahasználók a megszüntetés ellen érvelnek, ráadásul az önkormányzat nagyarányú turisztikai fejlesztésbe kezd, sőt informatikai egyetemi képzést honosít meg a városban. A logikátlannak látszó döntés oka ismeretlen, a városnak törvény által előírt közoktatási feladatellátási és intézkedési terve 2007 óta nincs – fejben bizonyára létezik, de írásban még a szakértő számára sem hozzáférhető, már két éve átdolgozás alatt van.
A fenntartó összevonja két különböző profilú intézmény esti tagozatos képzését – erről augusztusban dönt, a rendelkezés szeptembertől érvényes. Ha csak a gazdasági racionalitás számítana, ott folytatódna a felnőttoktatás, ahol ennek sok évtizedes hagyománya van, ahol eddig is érettségiztettek a választható közismereti tárgyakból is. De nem így történik. Ha a két iskola azonos évfolyamon tanuló hallgatóit nem lehet beterelni (mint ahogy a szakértő is megfogalmazza) egy osztályba, akkor az összevonást kimenő rendszerben célszerű végrehajtani, hiszen anyagi megtakarítás a különböző pedagógiai programok miatt nincs. Megszületik a döntés az azonnali összevonásról, az eddig különböző program szerint tanuló hallgatók külön osztályban maradnak – papíron. S ha a valóságban nem, ki ellenőrzi?
Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak és betartatnak belőle. Január elsejétől megszűntek a közigazgatási hivatalok, az utódként létrejött regionális államigazgatási hivataloknak az önkormányzatok törvényességi ellenőrzésére nincs jogosítványuk.
Az iskolák legjobb gazdája a helyi önkormányzat – olvastuk, hallottuk, gondoltuk. De a helyi önkormányzatoknak a középiskolák fenntartása nem kötelező feladatuk, az oktatás csak pénzt visz el, ráadásul a gyermeküket középiskolába járató családok jó része nem a kisvárosban lakik, tehát nem itt szavaz – pénzszűke vagy egyéb szavazatszerző szempontok átrajzolják a „legjobb gazda” idealisztikus képét. A kisváros saját gimnáziumában az igények ellenére sem indulhat párhuzamos osztály a nyolc évfolyamos képzésben, de a városban működő egyházi fenntartású iskolában már a beiskolázás első évében meghirdetett egy nyolc évfolyamos osztály helyett is beiskolázhattak kettőt, és azóta is minden évben. Gondolhatnánk, hogy a város védi a saját általános iskoláit – ennek viszont ellentmond, hogy az egyházi fenntartású, teljes közoktatási rendszert átfogó iskolában első évben egy, aztán kettő, tavaly pedig már három első osztályt indítottak, s az intézmény fenntartójával a város megállapodást kötött, sőt évente 7 millió forinttal támogatja. Biztos, hogy jó a szabályozás? Egyenlők a feltételek?
„Nem vitatható ugyanis, hogy jobb felfelé mutogatni, kényelmesebb a „felsőbbség" által hozott döntést végrehajtani…” – írja Szüdi János.
A magam részéről azt gondolom, a felfelé mutogatás oka éppen hogy nem a kényelmesség, ellenkezőleg: a szakmai szempontok elsődlegessége a helyi pártpolitikai szempontokkal szemben. Egy normálisan működő országban bizonyára a helyi hatalom oktatási intézményeinek legjobb gazdája - abban az átmeneti időben, míg Magyarország is az lesz, jó lenne a közvetlen politikától távolabb lenni, s egy nagyobb szakértelemmel rendelkező szint irányítása alatt állni. Mert bizony a közoktatásban nagy bajok vannak, az ottani problémák elhivatott pedagógusok nélkül megoldhatatlanok. S éppen az elhivatottaknak nem lenne szabad arra a meggyőződésre jutniuk – Csokonait parafrazálva -, hogy az is bolond, aki tanárrá lesz Magyarországon.
Update
Az iskolák legjobb gazdája a helyi önkormányzat – olvastuk, hallottuk, gondoltuk. De a helyi önkormányzatoknak a középiskolák fenntartása nem kötelező feladatuk, az oktatás csak pénzt visz el, ráadásul a gyermeküket középiskolába járató családok jó része nem a kisvárosban lakik, tehát nem itt szavaz – pénzszűke vagy egyéb szavazatszerző szempontok átrajzolják a „legjobb gazda” idealisztikus képét. A kisváros saját gimnáziumában az igények ellenére sem indulhat párhuzamos osztály a nyolc évfolyamos képzésben, de a városban működő egyházi fenntartású iskolában már a beiskolázás első évében meghirdetett egy nyolc évfolyamos osztály helyett is beiskolázhattak kettőt, és azóta is minden évben. Gondolhatnánk, hogy a város védi a saját általános iskoláit – ennek viszont ellentmond, hogy az egyházi fenntartású, teljes közoktatási rendszert átfogó iskolában első évben egy, aztán kettő, tavaly pedig már három első osztályt indítottak, s az intézmény fenntartójával a város megállapodást kötött, sőt évente 7 millió forinttal támogatja. Biztos, hogy jó a szabályozás? Egyenlők a feltételek?
„Nem vitatható ugyanis, hogy jobb felfelé mutogatni, kényelmesebb a „felsőbbség" által hozott döntést végrehajtani…” – írja Szüdi János.
A magam részéről azt gondolom, a felfelé mutogatás oka éppen hogy nem a kényelmesség, ellenkezőleg: a szakmai szempontok elsődlegessége a helyi pártpolitikai szempontokkal szemben. Egy normálisan működő országban bizonyára a helyi hatalom oktatási intézményeinek legjobb gazdája - abban az átmeneti időben, míg Magyarország is az lesz, jó lenne a közvetlen politikától távolabb lenni, s egy nagyobb szakértelemmel rendelkező szint irányítása alatt állni. Mert bizony a közoktatásban nagy bajok vannak, az ottani problémák elhivatott pedagógusok nélkül megoldhatatlanok. S éppen az elhivatottaknak nem lenne szabad arra a meggyőződésre jutniuk – Csokonait parafrazálva -, hogy az is bolond, aki tanárrá lesz Magyarországon.
Update
Mihály Ottó: A szakmai technokrácia mint csodaszer
Iványi György: Feladatellátás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése