Irodalom, iskola

Főzés közben hallgatom a rádiót, két irodalomkritikus (az egyik Károlyi Csaba, a másikat nem tudom) a magas irodalomról és a lektűrről beszélget, vitatkozik: el lehet-e különíteni, mit mutatnak a sikerlisták, kell-e a kritikusnak a lektűrrel is foglalkoznia, vállalható cél-e, hogy valaki jó lektűríró akar lenni...

Maximálisan Károlyival értek egyet: engem is kimondottan zavar, hogy a könyvesboltokban a szépirodalom címszó alá van besorolva Pálffy Istvántól Tisza Katáig minden, megtévesztőnek tartom Stahl eladási számát Závadáéval egy sikerlistán szerepeltetni (a mennyiség a siker? - anyagi szempontból nyilván), semmi baj a lektűrrel (a lektűríróval), ha az akar lenni, ami (aki)...

Az irodalom határterületei c. témakörben középiskolában ma is lehet tanítani krimit, lektűrt, filmadaptációkat, megzenésített verseket, téma lehet egy-egy színházi előadás... Csináltam, csinálom, tapasztaltam: a tananyagba beemelt lektűrről a gyerekek azt hiszik: mert tananyag, magas irodalmi értéket képvisel (a könyvesboltban az ügyeletes sztár könyve meg irodalom) - pedig: viszonyítási pont. A krimi, a lektűr szórakoztat, kikapcsol, nem kell hozzá nagy szellemi erőfeszítés - ezekhez képest lehet megmutatni, hogy miben más a szépirodalom. Tanár ahhoz kell, amihez befogadói erőfeszítés szükséges. Az irodalomoktatás feladata szerintem - többek között - az értékközvetítés. Lehet, hogy ókonzervatív vagyok, arisztokratikus az ízlésem. (Tévedés ne essék: van színvonalas lektűr, de annyi valódi értéket nem olvastam még, hogy sajnálom az időt a limonádéra, untat. De ha a képernyőre írt lektűr nem is színvonalas, még a nyelvtanulás sem elég indok arra, hogy órán a Jóbarátokat nézessem (igazi mazochizmus volt, hogy helyettesítve ki kellett bírnom)). Persze jó, ha tudjuk, mi van a gyerekek fejében, milyen az ízlésük, az érdeklődésük. De ez nem jelenti azt, hogy ki kell szolgálni az ízlésüket. Régóta azt gondolom, szakítani kellene az irodalomtörténeti szempontú irodalomtanítással, tartalmilag és módszertanilag is nagy változtatásokra lenne szükség, kevesebb szerző és mű kellene, de sokkal mélyebben, több szempontból, közösen, akár együtt olvasva, érdekes, életszerű írásbeli feladatokkal, az internetet bekapcsolva a tanulásba... De az értékközvetítésről nem lehet lemondani. Szerintem.

"A kérdés valójában nem az, hogy kevesebbet tudnak-e a mai diákok (nem kevesebbet, mást), hanem az, hogy a pedagógia paradigmát vált-e abban az irányban, hogy a kliensek előzetes tudása és kívánsága, igényei, életvilága is fontos, nem csak a hivatalos tanítási kánonok. Az a kérdés, hogy az iskola úgy adja-e el a tanulandót, mint megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot, vagy rámutat a viszonylagosságokra, és a tanulói életvilág tapasztalatainak bekapcsolásával, az összefüggések kritikus és aktív vizsgálatával, hálózatba szervezett tudáscserével teremt új, vitában kiszenvedett bizonyosságokat. A válaszút bonyolult döntésekre kényszerít. Hisz elindulhatunk az úton úgy is, hogy nem vesszük figyelembe, hogy a net-generáció tevékenységrendszere másfelé mozdul, mint ahogyan azt a régi generáció a saját ízlése, tudása, beidegződése, normarendszere alapján elvárná. Választhatjuk azt, hogy maradunk az egydimenziós, lassan adaptálható, tankönyv alapú tananyagok repetitív feldolgoztatásánál. Maradunk az egyoldalú, az instruktortól a tanuló felé irányuló információ-áramoltatásnál, a deklaratív tudás büntető jellegű számonkérésénél. Ezzel egy csapásra elidegenítjük a net-generáció tagjait, akik duzzogva vonulnak majd vissza kedvenc szociális hálójuk vagy internetes játékuk szubkultúrájába. Így kihasználatlanul hagyjuk azt a képesség-potenciált, amit gyermekeink többnyire önerőből, egymást támogatva sajátítottak el a világháló használata közben." (Kiemelés tőlem.)

Folyt. köv.