2008. augusztus 20., szerda

Olvasás

Aug. 7.

Három könyvet hoztam magammal a nyaralásra. Polcz Alaint gyorsan elolvastam. A 2. könyvet úgy 50 oldal után abbahagytam: nem bírom a szenvelgést. Régebben ez nem fordulhatott elő: amit elkezdtem, azt kötelességszerűen végigolvastam. Ma már azt gondolom: az időm nem végtelen, nincs bármire. Van, amiről érzem, hogy érték, de éppen nem vagyok ráhangolódva, vagy kevés hozzá az intellektusom... Az ilyen könyvekhez talán még visszatérek. De van, amiről azt gondolom: ez blöff – akárhogy hozsannáznak is róla. Aztán laza nyári olvasmányként a kerkafalvi házigazdánk könyvtárából elolvastam Szilágyi János egy interjúkötetét a 80-as évekből. Tanulságos volt. Most Márai ’44-45-ös naplóját olvasom. Lassan, megrágva a szöveget, utánagondolva, magammal és a jelennel összevetve, foglalkozási ártalomként új témákat találva az érvelő esszé műfajához… Irigykedem: Olaszország, Franciaország, Anglia – a polgár jön-megy, él a világban, eredetiben olvassa a világirodalom jó részét. Nem tudja magát kivonni Dosztejevszkij hatása alól (Karamazov), végigolvassa Shakespeare-t (ez utóbbit előírom magamnak nyugdíjas koromra), összeveti a fordításokat. Figyeli, mi történik körülötte és reflektál. Okosan, higgadtan.

„Az író számára egyetlen parancs van csak: elmondani az igazságot, amelyet megismert, mely ég a szívében, melyet el kell mondania, máskülönben minden szava hazugsággá torzul, a közömbös szavak is. Mit kezd a világ az igazsággal? Ez a világ dolga.”

„Magyarország egyik végzete a közhivatalnok bizonyos válfaja; Hungáriának ez a selyemfiúja. Ez a szájaló önkény, nyegle kitartottság, pökhendi önzés, ez a csinovnyik-rémuralom, nemzet és egyén felett! Ezeket levakarni, ezektől fertőtleníteni a nemzet testét, s helyükbe embereket ültetni, akik tudják, hogy a hivatal nem előjog, hanem szolgálat! Ezek árultak, adtak el az elmúlt években mindent, amiért élni érdemes, ezek árultak hazát és jogot. Régebben csak úrhatnámok voltak, de pénzdolgokban legalább korrektek; most már – a bíróság kivételével – nagyrészt nem is azok. Ezeken múlott minden, ők az igazi felelősök.”

„Ha mindabból, ami most történi velünk, egyfajta anarchia lenne Magyarországon; természetesen el kell fogadni, mint a végzetet. A felelősség mindazok számára, akik az elmúlt huszonöt évben elmulasztották a tisztességes megelőzés társadalmi kötelességeit, rendkívüli. De az idő mindenképpen feladta a leckét: én az európai humanizmusban hittem, s abban a polgári szocializmusban, mely minden dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget nyújt. Tehát nem ez önző, kapzsi és műveletlen középosztályban, hanem a másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló.”

„És a fanatizmussal szembenézni. Egyetlen fegyver: nem fáradni el, érvelni, logikusan felelni, akkor is, amikor a fanatizmus sistergő nyállal szembefröcsköl.”

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint ’keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert ’keresztény, magyar úri ember’, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény-magyar’ vagy ’úriember, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a ’jobboldaliság’ igazi értelme. S ez a fajta nem tanul.”

Azt mondják: a történelem az élet tanítómestere. Biztos?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése