Disznóölés

Mifelénk így nevezik, nem vágásnak. Nagyanyámék két disznót hizlaltak - egyet maguknak, egyet a Pesten élő fiuknak -, a disznóölés náluk valamikor decemberben volt; különköltözésünk után nálunk január 25. körül, apu névnapjához igazítva. Előtte való este belengte a konyhát a vörös- és fokhagymaszag, az asztalon ott állt kikészítve a majoránna, só, bors, paprika, köménymag - mai szemmel: ipari mennyiségben. Emlékeim szerint az esti etetés elmaradt, a disznók vacsorát már nem kaptak. Aztán megérkeztek a nagybátyámék, vacsora, borozgatás, beszélgetés után mindenki nyugovóra tért: nagyanyáméknál az "első ház"-ban nem volt kályha, kémény sem - a nagybátyáméknak téglát melegítettek az ágyba.

Még sötét volt, amikor a visításra ébredtünk. Három-négy férfi lefogta a disznót, a hentes szúrt, egy asszony tartotta a tálat a kifolyó vér alá, s közben folyamatosan kevergette. A nyári konyhában pattogott a tűz, a masinán nagy fazekakban melegedett a víz, kinn az udvaron a katlanba is befűtöttek, az üstben is vizet forraltak. Nagyanyám jó sok vöröshagymát dinsztelt, s megsütötte a vért - ez volt reggelire. Közben kiürültek a kupicák. Mikor elindultunk iskolába, már a pörzsölésnél tartottak. Gyerekkoromban még szalmatűz volt, később gáz. A tüzet szerettem nézni - ami előtte meg utána történt, csak futtomban láttam, ha valamiért szalajtottak. Aztán lecsutakolták a disznót, majd kettéhasították, s kezdődött a feldolgozás.

Két férfi vállalt henteskedést a faluban: Pista bácsit gyerekként öregnek láttam, erdőkerülő volt, s nem vetette meg az italt; Gyuri bácsi apámnál fiatalabb gyári munkás, három műszakban dolgozott, szabadnapjait áldozta disznóölésre. Pista bácsi lassan dolgozott - nem függetlenül a munka közben kihörpintett poharak számától -, és sokat beszélt. Talán még iskolába sem jártam, amikor nagyanyám éjjeliszekrényéről felragadtam egy porcelánszobrocskát, kivittem a nyári konyhába, Pista bácsi elé penderültem, s azt mondtam neki: te meg ilyen vagy, mint Szent Antalka. Barna szerzetesi csuha volt a szenten, a pilises feje emlékeztetett Pista bácsira. Ettől kezdve a családban mindenki szentantalkaként emlegette őt. Pista bácsi sötétben, 6-7 óra körül végzett - egyre többen hívták a faluban az ügyesebb Gyuri bácsit: módszeresen dolgozott, nem rontott el semmit, jól ízesített, kapható volt újításokra is (nagybátyámék kérése: legyen kenőmájas), s már háromkor befejezte a munkát, fél kilenckor indult a gyári busz, 10-kor kezdődött a műszak.

A disznó lefogásában segítettek a szomszédok (az egyik, Laci bácsi most ősszel halt meg - a falu legidősebb embereként, 96 évesen), a feldolgozásban a családtagok és nagyanyám húga, Margit néni működött közre. Az asszonyok mosták a belet: arcuk gőzbe merült, gumicsizmában voltak, Berliner kendőt viseltek (nagyanyámnak soha nem is volt téli kabátja) - és fáztak. Nők sütötték ki a zsírt is - 30 liter körül lett (attól függ, hány oldal szalonnát hagytak), de nálunk nem tartott ki a következőig. A töpörtyűt pirosan szerettük - hogy ne legyen hóka a színe, a sütés végén tejet adtak hozzá. Estefelé elkészült az abárolt (nagyanyám szóhasználatával: abált) szalonna, a disznósajt is.

Kisgyerekként nagyon szerettem a disznóölést. Vacsorára eljöttek az unokatestvéremék (Margit néni családja), mi is hozzájuk - oda jöttek bakuszok (maskarák) is: borzongással vegyes izgalommal vártuk. Friss húsleves volt, töltött káposzta, hurka és kolbász tört krumplival (ebédre pörkölt), süteménynek lekváros és diós hájas tészta. Csendes beszélgetés, házi bor... A szomszédok és rokonok kóstolót kaptak - még az ölés napján, aki ott volt, másnap a többiek. Aztán 9 óra után mindenki hazament, a hatvanas években falun még korán nyugovóra tértek az emberek. A hetvenes években már nem élt nagyanyám, már csak mi vágtunk, lassan elmaradtak a vendégeskedések, de Margit és Manci néni jöttek segíteni. Ekkor már gimnazista voltam, a munkában nem vettem részt, fél négykor, amikor hazaértem, zavart a nehéz szag, a zsíros kilincs... (Ma sem tudnék egy húsboltban jóízűen kolbászt enni friss kenyérrel és uborkával (van még ilyen?).)

Aztán a szalonna, a sonka még páclében állt, olykor megforgattuk, meglocsoltuk, hogy egyenletesen érje a lé - majd apu füstölni vitte. Gyerekkoromban is a kolbászt szerettem a legjobban, főleg, ha már kiszáradt - ezt az állapotot nálunk nem érte meg, előbb elfogyott. Nagyanyám takarékosan bánt vele, a kamrában még nyáron is volt felakasztva egy-két szál (a hazalátogató nagybátyáméknak őrizte), csöpögött belőle a paprikás zsír - micsoda boldogság volt paprikával, paradicsommal enni! Húsvétra saját sonkánk volt, farsangkor és húsvétra is főzött anyu kocsonyát. Még egyetemista koromban is volt szalonnánk saját vágásból: nyaranta biciklizés után a tévé előtt hasalva ettem a húgommal a hűtőből kivett, apróra vágott vékony katonákat a szécsényi Varga péktől hozott kenyérrel és sok zöldséggel.

Ma már a faluban is alig van disznóölés - hús bármikor kapható. Utazási iroda programként ajánlja a városiaknak a téli falusi látványosságot.