Én ugyan nem mondom azt, mint Churchill, hogy a hosszú élet titka: "csak semmi sport", de sporthoz való viszonyom finoman szólva közömbös. Középiskolás koromban rövid távon én voltam ugyan a legjobb futó a gimnáziumban, de edzés csak a megyei atlétikai verseny előtt volt, vagy akkor sem - szóval sportolásnak ezt nem nevezném. Nem tudok úszni, a víz nem érdekel - a tenger csak látványként vonz, meg a 36 fokos meleg vízben szeretek üldögélni. A havat is látványként szeretem, síléc sosem volt a lábamon. Biciklizni felnőtt koromban tanultam meg, gyalogolni szeretek, szívesen kipróbálnám a nordic walkingot... De tulajdonképpen itthon ülő fajta vagyok.
Az ünnepek között mentünk haza anyuhoz, s Hugyag után, a Káprás alatt az Ipoly hatalmas árterületén rengeteg ember korcsolyázott. Azóta sokszor eszembe jutott ez a Breughel-kép. A tél derűje, hétköznapi örömei. A gyermek azt meséli, a múzeumban mondták, hogy régen az ember csontot kötözött a talpára... Eszébe jut, hogy neki is van korcsolyája, talán már belenőtt - unokatestvéri örökség. Milyen kár, hogy nem hoztuk... Itthon intézkedünk. Apa a műtött térdével nem megy többet jégre, valaki kell, aki a gyermeket megtanítja. Tát, műjég: magánóra 4500 Ft (elképesztő!), kiscsoport 1500, szólnak, ha indul. Szóltak, indulás, de korcsolyát élezni éppen nem tudnak, vissza Dorogra, még aznap kész, de a csoportfoglalkozásról lemaradunk. Így három napja Szentgyörgymezőre járunk. A gyermek óvatos duhaj, nem kockáztat semmit. Ha egy hétig még marad a fagy, talán siklani is fog. Ki tudja, mikor lesz legközelebb télen valódi tél. (Bár a műjég adva van.) Én meg havat szeretnék, zúzmarát - látványnak. Ha már a melegben nem szenvedek hiányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése