Tokodi borút

Esőre áll, amikor elindulunk, dörög, villámlik. Gravírozott poharunk van, előre megkaptuk W.H. édesapjától, csak én viszem magammal, kocsival megyünk. A pincesor elején leparkolunk, már csepereg, később esik, de bő 3 óra múlva, amikor elhagyjuk a völgyet, süt a nap, csapatostul jönnek még az új látogatók.

A völgy gyönyörű - ha gazda nem is, de nyaralótulajdonos szívesen lennék itt.

A "nyitott pincék" programban 10 borosgazda vesz részt, háromhoz térünk be, s bár én a vörösbort jobban szeretem, tavalyi tapasztalataim miatt most mindenütt fehéret kérek: és ízlik.

Háttal, kötényben a borász, mindenki kezében ott a pohár.

Egy nyitva sem tartó gazda szíves invitálására még náluk is leülünk, beszélgetünk a falu, a völgy terveiről, a két héttel ezelőtt vendégül látott mintegy ezer túrázóról, (a völgyön halad keresztül a "kék túra" útvonala)... Mindenütt szivélyes fogadtatás, pogácsa, zsíros kenyér lila hagymával, sajt... Nyíltszívű, kedves emberek... Az élhető Magyarország. A "sofőr" kap ajándékba egy üveg bort, s aztán hazaindulunk.

Ismerős kérdezi, mi van-lesz velünk, jelzi, hogy képben van, ismeretlen visszakérdezi bemutatkozás után a nevem, beazonosít, részvétet nyilvánít, megjegyzi, hogy még tudok mosolyogni... Nem vágytam közismertségre. Ez van.

(fotó: Rafael)