Ahogy viszajöttünk a délutáni sétából, a fürdőszobában akasztottam fel a kabátomat száradni. Egy fél óra múlva valamiért bementem, s megcsapta az orrom a hóból, fagyból melegre vitt ruha illata. Gyerekkori téli vasárnap délutánok úsztak az emlékezetembe: anyu vasal, a tévében feltűnik Kudlik Juli, kezdődik a Delta, könyv a kezemben, s a hátam a meleg cserépkályhának vetem... Joyce, Krúdy...

A Gránicon laktunk, nagyanyám így emlegette (hivatalos neve Madách út, valamikor erre hajtatott Madách Imre Veres Gyulához), de sose gondoltam arra, hogy a szónak köznévi jelentése van. Délután Závadát vettem a kezembe: "De bizony nem lépik át a határt. Mert a határ maga indul meg, mielőtt honvédeink még elérhetnék! S ahogy ezek haladnak, úgy húzódik ama hitvány gránicvonal mind keletebbre..." Hát persze, határ. A házunktól légvonalban 100 méterre folyik az Ipoly.