Szülőfalum

A falu történetét Boldizsár Menyhért István Szülőfalum Nógrádszakál c. kismonográfiája alapján foglalom össze. A szerző felmenői anyai és apai ágon a 19. század közepétől községi tanítók voltak. A könyvecske mottója az alábbi szeretetet sugárzó, bájosan együgyű versike.

Hol az Ipoly partján
a völgy összeszűkül
és a dús erdős hegy
szinte a vízben ül,
kinyújtott lábukon
dalol a sok madár,
van egy palócfalu:
SZAKAL, országhatár.

Nekem a falut a templom jelképezi. Ha évente néhányszor hazamegyünk, már Horkát elhagyva megpillantjuk egy domb tetején. Láttam a nagyszüleim házának udvaráról, s látszik - egészen más szögből - az otthoni ablakokból is.

Szakalról az első írásos emlék - a váci káptalan latin nyelvű oklevele -1268-ból származik. Az Árpád-korban a Kastély-hegyen monostor állt, egy 1384-ből származó feljegyzés szerint a falu az esztergomi egyházmegyéhez tartozott. A mai templom nagyharangja a mohácsi vész előtt készült, eredetileg a monostorban szolgált, felirata: „O REX GLORIE VENI CUM PACE – 1523 -.”

Felismertem ennek a harangnak a hangját évekkel ezelőtt a Kossuth Rádióban, s örömmel nyugtáztam, hogy nem tévedtem, amikor a bemondó közölte, hogy azon a héten honnan hallja a hallgató a déli harangszót. Gyerekkoromban volt, hogy nem pontosan déli 12-kor csendült meg a harang. Lajos bácsinak fel kellett mennie a templomba, még kézzel harangozott – akkor, amikor felért, néhány perc ide vagy oda nem számított. A nagyszüleim a harang csendítéséből meg tudták állapítani, hogy férfi vagy női halott van-e a faluban.

A török korban Szakal a Losonczy, majd a Forgách, aztán pedig a Koháry család birtoka volt. A török uralom idején elpusztult a monostor, megfogyatkozott a lakosság, egy 1715-ös összeírás 20 háztartást említ. Köztük az én apai őseimet mint török katonák leszármazottait.

Losonczy István Nógrád megye főispánja volt, az ő lánya, Anna, Balassi Júliája.
A mi családunk Zadar (=Zára) városából származik a családi legenda szerint. Ez nem zárja ki a török eredetet. Egyébként meg:
„Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben…”

A falun keresztül haladt a Pestet Kassával összekötő országút (Ráróspusztától az Ipoly túloldalán), 1769-ben postaállomás létesült. Szakalnak ez idő tájt 758 lakosa volt.

Gyerekkoromban közel 1200, ma 900 körül. Az országos (2. számú) főútvonal Ráróspusztánál ment át az Ipoly túlsó oldalára, ott már a török időkben kőhíd volt, a későbbi acélhidat 1944-ben a visszavonuló németek robbantották fel. Készülnek helyreállítani – évek óta. A 2-es út pedig ma Parassapusztánál lép át Szlovákiába.

A falu határában kitermelt kő a szécsényi ferences kolostor nyugati szárnyába van beépítve, helyben kisebb kúriák építőanyagául szolgált, a Szerémy-Konc és a Kheberich-Veres család kúriája még áll.

Az előbbi a régi óvoda – én még ide jártam, a kisebbik húgom már a kertjében épült új óvodába. A mi telkünk lábtól határos az óvodáéval. (A húgom apu gyakran csak áttette a kerítésen.) A kúriának a felét foglalta el az óvoda, a másik, leválasztott felében Németh bácsi és néni élt. Nem tudom, kik voltak – úrfélék lehettek, a bácsi méhészkedett. Emlékszem, karácsonyra tévét hozott a Jézuska: lábakon álló, nagy képernyős Favoritot. De csak rizses képet adott. Apu Némethékhez vitte le kipróbálni – ott tökéletesen működött. Aztán kiderült, hogy a faluban mindenkinek megfelelt a kékesi adóra irányított antenna, de nálunk leárnyékolja a templomtorony: Budapest-antennát kellett venni.
A Konc-kúriában ma a cigány kisebbségi önkormányzat irodája és sportöltöző van. Az egykori Veres-kúriában tsz-iroda, majd műanyagüzem volt, most magántulajdonban, de használaton kívül van.


Nagyobb térképre váltás

Petőfi Gyarmatról Losoncra tartva áthaladt a falun. 1858-ban Vácról Kassára menet itt váltott lovat Ferenc József, a dalárda a Gotterhaltéval fogadta. A faluban többször megfordult Madách Imre, Alsósztregova (a térképen Dolná Strehová) nincs messze. Madách végrendeletének 5. pontja így hangzik: „Gyermekeim gyámjának és gondnokának akarom, rendelem és kinevezem kedves rokonom és barátomat Veres Gyula urat Szakalban.” Veres Gyulánál Fráter Erzsi is járt, de még hellyel sem kínálták. Megfordult Madách a Szent-Iványi családnál is, válogatott jó könyvtáruk volt. Feltételezhetően Madáchtól származik a Szent-Iványi síremléken (a templom előtt, vörös márvány) olvasható két sor:
„Könyv és honszeretet tietek vala élte világa,
Sírja fölött e két csillag örökre ragyog.”

Petőfi a szomszédos Ludányban megcsodálta az asszonyok főkötőjét, megfogadta: ha majd megnősül, a feleségének innen visz (Úti levelek).
A falut ma Ludányhalászinak hívják, három részből áll: Szécsény felől számítva Halászi, Ludány, Horka.

1866-ban és ’73-ban kolerajárvány pusztított a faluban, a járvány után Szígyártó Pál orvos és földbirtokos az Ipoly partján mély, kővel kifalazott kutat ásatott: mindenki innen hordta az ivóvizet, az erősen szénsavas cseviccét.

A nagyszüleim csak ezt itták, pedig a mi meszes vizünkkel ellentétben jó volt a kútvizük is: Kakas Terka néni és mások nagyanyámhoz jöttek vízért, ha babot akartak főzni, mert abban gyorsabban megpuhult.
Erről jut eszembe: érdekes ragadványnevek voltak, vannak a faluban: Gólya Mari, Kistyúk Teri, Birgés Mari – de az állatneveken túl is: Kode, Bojnyík, Gyorpá, Binga, Bacso, Nahaj, Bőtyi (Böjti), Beke, az apám családjáé Csicsák.
Kisgyerekkorunktól mi, unokák hordtuk a cseviccét mamáéknak: hetente többször két 3 literes zománcos kannában. A kút messze volt, sokszor megálltunk pihenni. Kezdetben kötéllel kellett húzni, aztán kerekes kút lett, végül lefedték, szivattyúzni kellett, de megváltozott a víz íze: vasízű lett. Mi otthon egy darabig még ezt ittuk, aztán divatba jött a szóda.

A ma is látható templom a török kiűzése után emelt helyén - azt megnagyobbítva - 1893-94-ben épült. Az emeletes plébániát Lepsényi Miklós plébános, volt országgyűlési képviselő építtette.

Gyerekkoromban még Szakalnak önálló papja volt. Nagyszüleimnek saját helyük volt a padsorokban, az asszonyok bal, a férfiak (az emberek - így mondták) a jobb oldalon ültek. Nagyanyám vasárnap megfőzött, mielőtt misére indult. Szagos borsikát vagy rozmaringot szakított a kiskertből, beletette az imakönyvbe és indultunk. A pap még a szószékről prédikált. Legelöl az eladó sorban lévő lányok álltak – mise után a prédikáción kívül a fő beszédtéma a lányok új ruhája, új kabátja, új kalapja volt. Az öreg papot még az idősebb nemzedék is meglehetősen színtelen beszédűnek tartotta. Felsős lehettem már, amikor egy fiatal pap, Dorn Antal érkezett a faluba: beatmiséket tartott, jól beszélt, a fiatalokkal szót értett, jó hallású vállalkozó gyerekeket orgonálni tanított, kántorképzőbe küldött, talán gitározott is – a falu asszonyai, lányai „beleszerelmesedtek”. Aztán a politika elmarta – túl nagy volt a hatása. Úgy tudom, fiatalon meghalt. Azokat, akik utána következtek, már nem ismertem. Én a szilveszter napján 5 órakor tartott misét szerettem: számvetés volt a falu közösségének életéről. Szép volt pünkösdkor a körmenet: elöl kislányok (elsőáldozók?) mentek, virágszirmokat szórtak.
Saját papja a falunak már nagyon régen nincs, kezdetben a ludányi plébános járt át misézni, ma már nem tudom melyik és még hány faluba.
Ahogy a templomba járók megfogyatkoztak és megöregedtek, télen egyre kevesebben tudtak felmenni a hegyre, így a plébánián tartották a miséket. Aztán a plébánia gazda nélkül maradt, sokáig üresen állt – most úgy tudom, öregek otthonának alakították át (talán magántulajdonba is került), ha lenne fizetőképes kereslet… Az épület falusi plébániának hatalmas, jóval nagyobb, mint a fönt emlegetett kúriák.

1896. szeptember 13-án futott be Szakalba az első vonat. (A vasút építésekor a Teglenben római kori urnát találtak.) A vasúti mozgópostástól húsz környékbeli falu postásai itt vették át a küldeményeket. Vonattal elérhetők lettek a losonci és Losonc környéki gyárak.

Nagyapám vasúti pályamunkásként ment nyugdíjba.
A vasútállomás olyan volt, mint a Monarchia idején épített állomások általában. Az állomásfőnök a feleségével az emeleten lakott. De szolgálati lakásban élt a forgalmista is a családjával, s két őrházban is vasutas családok laktak. Egy kb. 20 km-es szakaszon a túloldalon nincs vasút, a szlovák teherforgalomnak szüksége volt, van a magyar oldalon futó pályára: Szakalnál lép át a sín Magyarországra, s Ipolytarnócnál tér vissza Szlovákiába. (A „motorka” jelentette a személyforgalmat, de arra csak Ipolytarnócon lehetett felszállni. Reggel fél 9 körül jött Tarnóc felől, 3-kor ment az ellenkező irányba.) Ezért nem szűnt meg még mindig ez a szárnyvonal, holott már sokszor volt róla szó. A személyforgalom régóta csekély.
Én vonattal jártam középiskolába, abban az időben (70-es évek), még sok utas volt. A három kocsiból az elsőbe szálltak a diákok, visszafelé ahol helyet találtunk. 1-1,5 km-re laktunk az állomástól, mindig az utolsó percben keltem fel, sokszor futottam. Ha Öcsi épp akkor ért a házunk elé, vagy még látható távolságban volt, akkor voltam időben. Szerettük a vonatot, befelé tanultunk, beszélgettünk, hazafelé (főleg este) aludtunk. A vonat reggel fél 7 tájban indult – a 30 km-t kb. 55 perc alatt tette meg. Ennyi lehetett ez 1896-ban is. Délután pedig az ember vagy fél 3-kor, vagy fél 6-kor indulhatott haza. A szakkörök után hetente többször voltam könyvtárban – soha olyan tájékozott a folyóiratokban nem voltam, mint akkor. Hazafelé nápolyiztunk, fagyasztott szilvát ettünk… Egyetemista koromban jelent meg ezen a vonalon a kényelmetlen piros vonat, aztán olyan is volt, amin vaskályhával fűtöttek – visszafejlődtünk.

A falu lakói a 19. században alapvetően föld- és szőlőműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak.

Az én gyerekkoromban sokan a salgótarjáni gyárakba jártak. A 60-as években a faluban még önálló tsz működött, aztán az évtized vége felé összevonták a szomszéd falu tsz-ével, ezt követte az iskola-összevonás – a falu sorvadása. A rendszerváltás körül mintha újraindult volna az élet (vízvezeték, csatorna, gáz, telefon), aztán visszasüppedt a még nagyobb reménytelenségbe.
A 60-as évek vége felé és a 70-es években a tsz melléküzemágaként ktsz alakult, pékszandálokat, fapapucsokat, mokaszint gyártottak, utazótáskákat varrtak – apám itt volt üzemvezető. Sokan bedolgozást vállaltak – így lehetett mellékeshez jutni.
Sokan a „háztáji”-ban is dolgoztak, apám inkább állatot tartott mellékesként, mint földet művelt. Voltak teheneink (egyszer bikáink is: Fickó és Zsandár), születtek kisborjúk (Kicsi, Rózsa volt a jellemző név), mentünk szénát gyűjteni, leadás előtt hajtottuk mázsálni az állatokat, én is meg tudtam őket itatni, a jászolba szénát tettem, apám fejt, vittük a tejet a csarnokba, visszafelé meg vettem kakaót – akkor nem a házi tejet, még a pasztőrözöttet sem ittam meg (ma már ez utóbbit szeretem is)…
Manapság a ház körüli kertet művelik még, ennél nagyobb földet nemigen. Baromfit tartanak még, disznót, de a tehén, a ló gyakorlatilag eltűnt. Parasztudvarok sincsenek már.

1910-ben a falunak 1063 lakosa van, működő szeszfőzdéje és vágóhídja. A Kastély-hegyen, ahol egykor monostor, később a Koháry grófok kastélya állt, 1912-ben Kálvária épült – adományból, ingyenmunkával. A 12 stáció és a kápolna oltárának festett faszobrait Josef Runggaldier Orden, tiroli szobrász készítette, a kápolna harangját Schettenhofer és fiai soproni műhelyében öntötték.

A század első felében a Kálvária búcsújáróhely volt, Trianon után vonzáskörzete egy részét elveszítette, de 1938-tól újra felfedezték. Polgárista korában anyám is járt itt többször a faluban lakó osztálytársa meghívására. (Ez az osztálytárs ma Amerikában él, gimnazista voltam, amikor meglátogatott bennünket.) Akkor még nem tudhatta, hogy 1955-től itt éli majd az életét: október 2-án lenne az 53. házassági évfordulójuk – apu 20 éve meghalt. De ez már egy másik történet.
A Kálvária az én gyerekkoromban romos volt, kirándulni jártunk arra (egy korábbi bejegyzésben emlegetett magyartanárommal is). A 90-es években rendbe hozták, évente egyszer, szeptember elején, „vendégség”-kor körmenet megy oda.

A századforduló táján Szakalban 6 osztályos elemi iskola működött, 1907-ben több mint 100 tanulóval. Az iskolában műkedvelő színi előadásokat tartottak, az olvasókörben több száz kötetes könyvtár volt.

A kisebbik húgom ma ebben az iskolában tanít: 3 osztályban 26 gyerek van. Folyamatosan ott függ a fejük felett Dámoklész kardja.

A szomszédos Rárósmulyadon (ma Szlovákia) a talált vas tartalmú, szénsavas vízre fürdőházat létesítettek, ebédlő, tánchelyiség, 12 szobás üdülő, rózsakert, zenepavilon, vasárnaponként a szakali cigányzenekar szolgálta a környékről érkező vendégek, az itt nyaralók kedvét, kényelmét.

Boldog békeidők… A túloldalon most ugyanolyan szegénység, munkanélküliség van, mint Nógrádban. Várják, hogy felépüljön a híd, anyu hírei szerint a mulyadi polgármester szerzett pénzt: fürdőt építenek.

A falu mindig a hadak vonulásának útjába esett: az Ipoly völgyének falvait végigrabolta a szécsényi pasa, többször keresztülvonultak rajta Rákóczi katonái (szécsényi országgyűlés – Szécsény 12 km), a szabadságharcban Nagy Sándor tábornok utóvéd csapatai, nyomukban a kozákok, az első világháborúban résztvevő több mint száz katonából negyvenhatan nem tértek haza, a tanácsköztársaság idején májusban a községben utcai harcok voltak. A trianoni döntés értelmében a falu országhatár lett, és elvesztette közvetlen környékét. A második világháborúban Szakal hónapokig tartó harcok színhelye, vesztesége nagyobb, mint az előzőben.

Nagyanyáméknál „az első ház”-ban (tiszta szoba) volt egy fénykép a falon: nagyanyám és nagyapám volt rajta fiatal párként meg egy ismeretlen férfi. Ez a férfi nagyanyám bátyja volt, utólag ügyeskedte oda a fényképész. Sosem találkoztam vele: eltűnt az első világháborúban a keleti fronton. Neve ott van a templom falán a hősök tábláján. Nagyanyám még öreg korában is hitegette magát: lehet, hogy Laci él, Oroszországban családja van. Emlékszem, egyszer a rádióban egy Zara Doluhanova nevű énekesnőt hallva, azt mondta: lehet, hogy az ő lánya. Nem tudta, hogy a Zara a keresztneve.
Nagyapám Isonzót és Doberdót emlegette – visszatért. Az első gyereke – lány - ’15-ben született, a nagyobbik fia ’19-ben, apám ’25-ben, s a két fiú között volt még egy kislány, de a lányok csecsemőkorukban meghaltak.
Apám a második világháborúból úgy maradt ki, hogy minden faluban (két faluban?) hagytak egy-egy mesterembert a legfontosabb szakmákból. Ő cipész volt, s ’44 decemberének végén akkor éjszaka is dolgozott, amikor az Aranygomb felől az oroszok ágyúszava egyre közelebbről hallatszott.

Boldizsár bácsi kis könyve eddig veszi végig a falu történetét, s reméli, lesz majd, aki folytatja. Hát folytattam: a saját családom s a magam szemszögéből. Mert "történetek híján szétgurulnak és elvesznek az élet láncszemei."
Emlékszem a Boldizsár család egyik-másik tagjára, fel tudok idézni egy szikár, csontos öregembert – talán ő volt az.