A gyermek

Kétperces rajz apáról.

Szerintem nagyon ügyes, apa felismerhető. Az átlőtt szív mint a szeretet (szerelem) kifejezője az iskolából, osztálytársaktól származik - s ezek szerint az én gyerekkorom óta eltelt évtizedekben is továbbélt.

Apa és lánya ma együtt sütötték a palacsintát (én csak bekevertem), Nóra töltötte meg, rakta le, tejfölözte, majd átsütötte - a tanító néni mondta, hogy tanuljanak főzni. És ő szót fogad.

Aztán este (mint minden hétvégén) jön a közös mozizás. A Jézus Krisztus szupersztárt apa ötödször (2-3 hét alatt) nem hajlandó megnézni, így egy Funes-filmre esik a választás.

A moziba jegyet kell venni (nem drága), kezelik is. A New York leírása még nem megy.

"Nyaktag"

Az elnevezés borzalmas. Tegnap ünnepélyesen átadták.

Az igazgató megköszönte a beruházást: 'itt van mindenki, akiknek ezt a helyzetet köszönhetjük'. A képviselő-testület megjelent tagjaira, az oktatási bizottság elnökére gondolhat. A régiek egész másra. Hiába, a stilisztika...

Az oktatási bizottság elnöke szerint 'még látszik a fény az alagút végén'. Aztán megismétli 'már'-ral. Vicces. Felidézi, hogy megbízatása elfogadásakor azt mondta: szakmai kérdésekbe nem avatkozik bele. (Igaz, erre sem törvényi lehetősége, sem szakmai kompetenciája nincs.) A jelenlévő tanárokat bár nem köszönti, de beszédében arra inti, rajtuk múlik, hogy a fiatalok akarnak-e tanárnak menni - a minap értesült róla, milyen kevesen jelentkeznek az esztergomi tanítóképzőbe. Lám, milyen egyszerű!

A történész úgy gondolja, ha egy iskola Szent István nevét viseli, bizonyára magáénak érzi a keresztény szellemiséget. Én úgy tudom, az állami, önkormányzati fenntartású intézmények világnézetileg semlegesek.

Hétköznapi rasszizmus

A 3-as busszal megyek reggel az iskolába, nincsenek sokan, én a középső ajtónál ülök, olvasok. Még a belvárosban vagyunk, amikor megáll fölöttem egy nő, pénzt tart a kezében, kérdezi, föl tudom-e váltani, nem tudom.
A nő hátrább megy, aztán már azt hallom:
- Mind ezt csinálják... Direkt nagy pénzzel szállnak föl... Mé' nincs apró pénze? Mé' nem a kocsmába megy az ötezressel? No, szálljon le...
Hátrafordulok: egy sötét szemüveges, idősebb férfi rendelkezik. Utas.
A nő nem reagál. Visszafelé, a sofőr felé indul, csendesen újabb embert szólít meg.
A férfi a Magboltnál leszáll, de a sofőr ismerőse lehet, még a járdáról is felkiabál: szállítsd le... A kezében kekizöld marmonkanna - olyan, mint amilyenben a gázolajat vagy a benzint szokták szállítani.
A nő a sofőrnek szól: mindjárt meglesz, várjon - s valóban, az első ülésen egy utas előveszi a pénztárcáját, felváltja az ötezrest. A nő megveszi a jegyét. Újra belemerülök a könyvembe.

Az ötezressel felszálló nő egy cigányasszony volt.

(Busz szélvédőjén többször láttam már ezt a feliratot: "A gépkocsivezető pénzváltásra nem kötelezhető." Csakhogy ha jegyet veszek, akkor nem pénzt váltok. Itt egyébként nem volt felirat.)

Elképesztő

Ezt tegnap hallottam a rádióban, s azóta sem tudok szabadulni tőle. Kilencéves a lányom. Hol élünk? Mi történik itt?

Az oktatási jogok biztosa vizsgálatot indít, ebben a cikkben "az elkövető is áldozat" állítás a leghangsúlyosabb. Bizonyára igaz, hogy a jövő, a hasonló esetek előfordulásának elkerülése szempontjából azt kell kideríteni, hogyan jutott ide 5 gyerek, akik közül a legidősebb is csak tízéves...

De hogy történhetett ez meg egy napköziben? - számomra ez a legnyugtalanítóbb kérdés. Hol volt a napközis tanító? Mert ez nem két perc műve.

Családok és tanár(ok) - felnőttek: a felelősség közös.

Disznóölés

Mifelénk így nevezik, nem vágásnak. Nagyanyámék két disznót hizlaltak - egyet maguknak, egyet a Pesten élő fiuknak -, a disznóölés náluk valamikor decemberben volt; különköltözésünk után nálunk január 25. körül, apu névnapjához igazítva. Előtte való este belengte a konyhát a vörös- és fokhagymaszag, az asztalon ott állt kikészítve a majoránna, só, bors, paprika, köménymag - mai szemmel: ipari mennyiségben. Emlékeim szerint az esti etetés elmaradt, a disznók vacsorát már nem kaptak. Aztán megérkeztek a nagybátyámék, vacsora, borozgatás, beszélgetés után mindenki nyugovóra tért: nagyanyáméknál az "első ház"-ban nem volt kályha, kémény sem - a nagybátyáméknak téglát melegítettek az ágyba.

Még sötét volt, amikor a visításra ébredtünk. Három-négy férfi lefogta a disznót, a hentes szúrt, egy asszony tartotta a tálat a kifolyó vér alá, s közben folyamatosan kevergette. A nyári konyhában pattogott a tűz, a masinán nagy fazekakban melegedett a víz, kinn az udvaron a katlanba is befűtöttek, az üstben is vizet forraltak. Nagyanyám jó sok vöröshagymát dinsztelt, s megsütötte a vért - ez volt reggelire. Közben kiürültek a kupicák. Mikor elindultunk iskolába, már a pörzsölésnél tartottak. Gyerekkoromban még szalmatűz volt, később gáz. A tüzet szerettem nézni - ami előtte meg utána történt, csak futtomban láttam, ha valamiért szalajtottak. Aztán lecsutakolták a disznót, majd kettéhasították, s kezdődött a feldolgozás.

Két férfi vállalt henteskedést a faluban: Pista bácsit gyerekként öregnek láttam, erdőkerülő volt, s nem vetette meg az italt; Gyuri bácsi apámnál fiatalabb gyári munkás, három műszakban dolgozott, szabadnapjait áldozta disznóölésre. Pista bácsi lassan dolgozott - nem függetlenül a munka közben kihörpintett poharak számától -, és sokat beszélt. Talán még iskolába sem jártam, amikor nagyanyám éjjeliszekrényéről felragadtam egy porcelánszobrocskát, kivittem a nyári konyhába, Pista bácsi elé penderültem, s azt mondtam neki: te meg ilyen vagy, mint Szent Antalka. Barna szerzetesi csuha volt a szenten, a pilises feje emlékeztetett Pista bácsira. Ettől kezdve a családban mindenki szentantalkaként emlegette őt. Pista bácsi sötétben, 6-7 óra körül végzett - egyre többen hívták a faluban az ügyesebb Gyuri bácsit: módszeresen dolgozott, nem rontott el semmit, jól ízesített, kapható volt újításokra is (nagybátyámék kérése: legyen kenőmájas), s már háromkor befejezte a munkát, fél kilenckor indult a gyári busz, 10-kor kezdődött a műszak.

A disznó lefogásában segítettek a szomszédok (az egyik, Laci bácsi most ősszel halt meg - a falu legidősebb embereként, 96 évesen), a feldolgozásban a családtagok és nagyanyám húga, Margit néni működött közre. Az asszonyok mosták a belet: arcuk gőzbe merült, gumicsizmában voltak, Berliner kendőt viseltek (nagyanyámnak soha nem is volt téli kabátja) - és fáztak. Nők sütötték ki a zsírt is - 30 liter körül lett (attól függ, hány oldal szalonnát hagytak), de nálunk nem tartott ki a következőig. A töpörtyűt pirosan szerettük - hogy ne legyen hóka a színe, a sütés végén tejet adtak hozzá. Estefelé elkészült az abárolt (nagyanyám szóhasználatával: abált) szalonna, a disznósajt is.

Kisgyerekként nagyon szerettem a disznóölést. Vacsorára eljöttek az unokatestvéremék (Margit néni családja), mi is hozzájuk - oda jöttek bakuszok (maskarák) is: borzongással vegyes izgalommal vártuk. Friss húsleves volt, töltött káposzta, hurka és kolbász tört krumplival (ebédre pörkölt), süteménynek lekváros és diós hájas tészta. Csendes beszélgetés, házi bor... A szomszédok és rokonok kóstolót kaptak - még az ölés napján, aki ott volt, másnap a többiek. Aztán 9 óra után mindenki hazament, a hatvanas években falun még korán nyugovóra tértek az emberek. A hetvenes években már nem élt nagyanyám, már csak mi vágtunk, lassan elmaradtak a vendégeskedések, de Margit és Manci néni jöttek segíteni. Ekkor már gimnazista voltam, a munkában nem vettem részt, fél négykor, amikor hazaértem, zavart a nehéz szag, a zsíros kilincs... (Ma sem tudnék egy húsboltban jóízűen kolbászt enni friss kenyérrel és uborkával (van még ilyen?).)

Aztán a szalonna, a sonka még páclében állt, olykor megforgattuk, meglocsoltuk, hogy egyenletesen érje a lé - majd apu füstölni vitte. Gyerekkoromban is a kolbászt szerettem a legjobban, főleg, ha már kiszáradt - ezt az állapotot nálunk nem érte meg, előbb elfogyott. Nagyanyám takarékosan bánt vele, a kamrában még nyáron is volt felakasztva egy-két szál (a hazalátogató nagybátyáméknak őrizte), csöpögött belőle a paprikás zsír - micsoda boldogság volt paprikával, paradicsommal enni! Húsvétra saját sonkánk volt, farsangkor és húsvétra is főzött anyu kocsonyát. Még egyetemista koromban is volt szalonnánk saját vágásból: nyaranta biciklizés után a tévé előtt hasalva ettem a húgommal a hűtőből kivett, apróra vágott vékony katonákat a szécsényi Varga péktől hozott kenyérrel és sok zöldséggel.

Ma már a faluban is alig van disznóölés - hús bármikor kapható. Utazási iroda programként ajánlja a városiaknak a téli falusi látványosságot.

Képszűkében

A Hídlap címlapján ISTVÁNOSOK, pontosabban volt istvánosok: 2006-ban érettségiztek, a fotó tehát legalább 4 éve készült, hiszen sosem az utolsó évesek táncolták a nyitótáncot az István-bálon. Az utolsó évfolyam, amelyik teljes hat évig a Kis-Duna-partra járt iskolába. Az utolsó nyugodt év. Boldog tudatlanság.

Kicsi a képarchívum? S mi van az éberséggel?

Konzervatív (is) vagyok

Rájöttem, hogy konzervatív vagyok - több területen is -, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy 'hagyománytisztelő', 'régimódi', sőt egy-két esetben még ebben a jelentésben is: 'az újítással, újdonsággal ellenséges'.

Sms-ben is használom a hosszú magánhangzókat, nem spórolom meg az egy gombnyomásnyi időt és mozdulatot. Nálam a mondatok nagybetűvel kezdődnek - ahogy A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadása előírja. Megszoktam, hogy sok blogger kisbetűt használ, s csak a mondatzáró írásjel jelzi a mondat végét és a következő kezdetét. Divat? Egyénieskedés? Egyszerűsítés? Mindegy. Tolerálom, hogy mindenféle fórumok hozzászólásai hemzsegnek a helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól - ha az anyanyelvi kompetencia különböző szintjén lévő civilek egyébként értékelhető, értelmezhető gondolatokat írnak le. Mert - többek között - ez a különféle portálok érdeme: bárki megszólalhat, hozzászólhat, blogot indíthat... A véleménynyilvánítás, az írásbeliség tömeges méretű terjedését nagy pozitívumnak tartom.

De hallatlanul idegesít, ha nagy hírportálok bloggerei nem tudnak helyesen írni.

"Fegyver-e a hatástalanitott löveggel rendelkező harckocsi?

Ebben az ügyben hozott kétséges döntést az elsőfokú biróság

A plurális demokráciát féltők megalázónak érezhették, hogy a fasiszta egyenruhában pöffeszkedő vádlottat – aki tehát tettei és szándékai egysége felől nem hagyott kétséget –, és aki egy nemzeti ünepen sulyosan garázda módon, tömeges veszélyeztetést és nem kis anyagi kárt okozva egy harckocsit elkötve tett –igaz komolytalan és szimbolikus - kisérletet az ország államrendjének erőszakos megdöntésére, csupán vétségi kategóriájú és felfüggesztett büntetést kap."

És a központozásról még egy szót sem szóltam. Meg ilyen "apró" egyeztetési hibáról sem, hogy: "...vádlottat ... kap". Nem kell ennyire sietni, a közzététel előtt tessék még egyszer elolvasni! Ha innen messziről tanácsolhatom.

S zavar a trágárság is. Nem azért, mintha én sosem mondanék ilyet, nem azért, mintha minden körülmények között elutasítanám... Nyilván nem véletlenül tudunk káromkodni... Csak a trágárság nem érv. (Egy libertárius konzervatív tollából meg - azt hiszem - indulatkifejezésre sem adekvát.)

"Olvasom, hogy elkészült az új tévészékház, mondjuk minek, az egész minek, ettől majd nyilván jobb lesz a magyar televízió, értéket közvetít, meg mifasz."

"Nyilván Magyarországon semmi nem megy korrupció nélkül, de hát baszdmeg, nem sokkal jobb még mindig..."

A poszttal pedig lényegében egyetértek, kivéve, hogy "generációk gyűlölték meg Mikszáthot és Jókait a "jó" MTV filmfeldolgozásai miatt". Ez szimpla marhaság - betudom a szerző fiatal korának, ill. ebből fakadó heveskedésének.

Olvasni jó

Az elmúlt három napban minden szabad időmet olvasással töltöttem, Oravecz Imre Ondrok gödre című regényét olvastam. Igazi nagy irodalom. S mint minden nagy mű: megrendít. Mert magamra vonatkoztatom, belehelyezkedek a világába, együtt lélegzem a hőseivel.

A történet Szajlán játszódik a 19. század utolsó harmadában, s egy parasztcsalád három generációjának életén keresztül érzékeltet valami nagyon fontosat az emberi létezés szépségéről és gyötrelméről.

Kritikák a könyvről, leginkább a Szilasi Lászlóét ajánlom (linkek a lap alján).

(Az utóbbi 8 évben ezen kívül két ilyen erejű új regénnyel találkoztam: 2001-ben Szilágyi István Hollóidő, 2005-ben Spiró György Fogság c. művével.)

Akiket a mozdony füstje megcsapott...

Forralt bort kortyolok a bécsi Christkindlmarktról származó csészémből, mécsesek égnek, a gyermek apával a Jézus Krisztus szupersztár c. filmet nézi, hallgatom a több mint 30 éves, de mit sem öregedő dalokat, közben verseket olvasok... Idill.

Tegnap az iskolában megnyílt két diákunk vasútfotó kiállítása. Bármelyik múzeum megirigyelhetné a profi módon megszervezett és kivitelezett kiállításmegnyitót.

Háromnegyed ötkor megszólalt a vasúti hangosbemondó szignálja, s a "vonat" indulására figyelmeztetett. Az "utasok" helyjegyet kaptak, beültek a "kupékba", valódi vasutas kezelte a jegyüket. A kiállítást megnyitó aktatáskás ember majdnem lemaradt.

A vasútfotózás mint kaland - ez lehetett volna a képekhez mondott felvezető címe. S aki mondja, szabadon beszél (hány olyan van, aki papírból olvasva is dadog), élményei vannak - s lám, nincs elfojtott ásítás. A műsort adó osztály- és iskolatársak kitesznek magukért. A lányok népdalokat énekelnek, aztán az utolsónál eltelik néhány másodperc, míg leesik: de hisz ez csasztuska, az ismerős dallamra a kiállító fiúkról írtak szöveget... Frenetikus. Nem különben egy nyergesi, ütősöket tanító zenetanár szerzeménye a négy fiú előadásában. A "szén, tűz..." még órák múlva is megy a fejemben. Vastaps. Aztán kinyit a "büfékocsi", a távozókat pedig a hangosbemondó figyelmezteti, hogy a kijáratnál ellenőrök dolgoznak.

A képek szépek, elkészültük mögött sok ezer megtett kilométer Magyarország vasútvonalain. Két fotó szűkebb pátriámban készült: igen, átutaztak a szülőfalumon is, van ott egy szép kálvária, meg Szlovákiából átjön egy szárnyvonal... (Magyarország vaktérképén a települések berajzolásával sok problémájuk biztos nem lenne.) Valamit nagyon szeretnek és nagyon tudnak - tiszteletre méltó teljesítmény.

Az ítéletvégrehajtó

Az ítéletvégrehajtó ítéletet hajt végre. Nem tárgyalóképes. Nincs döntési lehetősége. Ha lenne, nem lenne ítéletvégrehajtó. Egy társadalomban mindenféle foglalkozású emberek vannak. Nincs olyan munka, amit valaki ne vállalna el. Csak nevezzük nevükön a dolgokat! És az ítéletvégrehajtó ne érzékenykedjen, ha nem mondanak róla túl szépeket! Ne sértődjön meg, ha nem hívják a fehér asztalhoz!

Mert azért a többség nem az ítéletvégrehajtót állítja a gyerekei elé példaképnek.

"Hogy nekem semmi sem sikerül..."

Apának este programja van, de mielőtt elmegy, közli a gyermekkel, hogy legkésőbb fél 9 tájban, szóval időben hazaér, mindenki a helyén alszik. Nóra: "én már 7-kor lefekszem". Ezen nevetni kell - ti. késői hazaérés esetén érvénybe lépne az egyezség: ha valamelyik szülő nincs itthon, amikor neki már ágyban a helye, akkor joga van nálunk aludni.

Aztán tanul, játszik, olvas - látszólag megfeledkezik a vágyott lehetőségről. Az esti mesénél tartok, Csukás István téli tücsökről szóló történetei vannak soron (hogy manapság egyetlen könyvet sem lehet helyesírási hiba nélkül kinyomtatni?!), amikor apa nyitja az ajtót. Az ominózus mondat ekkor hangzik el. Nem akar fölmászni az ágyába, alkudozni kezd - csak a határozott fellépés akadályozza meg a szokásos játszmát. A villanyoltás utáni "fejből mesét" Lajos királyról már apa mondja.

Még néhány év, és kinövi.

Téli semmiségek

Én ugyan nem mondom azt, mint Churchill, hogy a hosszú élet titka: "csak semmi sport", de sporthoz való viszonyom finoman szólva közömbös. Középiskolás koromban rövid távon én voltam ugyan a legjobb futó a gimnáziumban, de edzés csak a megyei atlétikai verseny előtt volt, vagy akkor sem - szóval sportolásnak ezt nem nevezném. Nem tudok úszni, a víz nem érdekel - a tenger csak látványként vonz, meg a 36 fokos meleg vízben szeretek üldögélni. A havat is látványként szeretem, síléc sosem volt a lábamon. Biciklizni felnőtt koromban tanultam meg, gyalogolni szeretek, szívesen kipróbálnám a nordic walkingot... De tulajdonképpen itthon ülő fajta vagyok.

Az ünnepek között mentünk haza anyuhoz, s Hugyag után, a Káprás alatt az Ipoly hatalmas árterületén rengeteg ember korcsolyázott. Azóta sokszor eszembe jutott ez a Breughel-kép. A tél derűje, hétköznapi örömei. A gyermek azt meséli, a múzeumban mondták, hogy régen az ember csontot kötözött a talpára... Eszébe jut, hogy neki is van korcsolyája, talán már belenőtt - unokatestvéri örökség. Milyen kár, hogy nem hoztuk...

Itthon intézkedünk. Apa a műtött térdével nem megy többet jégre, valaki kell, aki a gyermeket megtanítja. Tát, műjég: magánóra 4500 Ft (elképesztő!), kiscsoport 1500, szólnak, ha indul. Szóltak, indulás, de korcsolyát élezni éppen nem tudnak, vissza Dorogra, még aznap kész, de a csoportfoglalkozásról lemaradunk. Így három napja Szentgyörgymezőre járunk. A gyermek óvatos duhaj, nem kockáztat semmit. Ha egy hétig még marad a fagy, talán siklani is fog. Ki tudja, mikor lesz legközelebb télen valódi tél. (Bár a műjég adva van.) Én meg havat szeretnék, zúzmarát - látványnak. Ha már a melegben nem szenvedek hiányt.

Megáll az eszem és ácsorog

"A közösség szolgálata a legnemesebb hivatás."
"... szeretnénk, ha az emberek minél inkább megbecsülnék a teljesítményt."
"... fontos, hogy közösségi tisztelet övezze azokat, akik kiemelkedően cselekednek az emberekért - értünk."
"... Esztergom Város Önkormányzata elismeri a közösségért végzett áldozatos munkájukat."

Ezek az emelkedett gondolatok Esztergom polgármesterének a leveléből származnak. Hm... a papír mindent elbír - az ember a tetteknek hisz. Az elmúlt időszakban a tettek pedig arról győztek meg, hogy nem a teljesítmény számít, hanem a szófogadás; hogy a közösségi tiszteletet zárójelbe lehet tenni, sőt választott képviselőnek alpári módon rombolni is szabad.

"Az örökölt munkahelyi állapotok számos kívánnivalót hagynak maguk után, a közszférában dolgozók anyagi és erkölcsi megbecsülése pedig mélypontra süllyedt."

A Szent István Gimnáziumra jellemző munkahelyi állapotokat nem kell a távoli múltra kenni, nem örökség: pénzügyi és emberi vonatkozásban is a helyi hatalom mai gyakorlói teremtették. Anyagi megbecsülésünkről pedig annyit: a közalkalmazotti bértábla a minimumokat tartalmazza - azt önkormányzati rendeletek írják elő, hogy ettől a munkáltató nem térhet el, sőt az éves bérmaradványt is elvonják. Szóval: nem lehet "mosom kezeimet" játszani. (Ez még akkor is igaz, ha tudom: az állami normatíva több éve csökken - mindenütt: mégis van, ahol olykor jutalmat is fizetnek, itt a csökkenés előtt sem. Ebben a gazdag és prosperáló városban.) Az "erkölcsi" megbecsülés nem kerül sokkal többe, mint újabban nőnapon egy szál virágba vagy most egy levélbe. "A közalkalmazottakat is nagymértékben érintő megszorítások" az iskolaváros nevet a propagandában oly büszkén hangoztató Esztergomban nem most kezdődtek: évek óta nem kapunk étkezési hozzájárulást. (A köztisztviselőknek még most is betervezték: "A köztisztviselők részére hideg- vagy meleg-étkezési utalvány az adómentes mértékig, valamint az illetményalap 100%-áig üdülési hozzájárulás tervezhető, a közalkalmazottak részére étkezési utalvány nem tervezhető." Az lenne a korrektebb: sem tervezhető.)

A levelet és 3000 Ft értékű ajándékutalványt az élményfürdőbe tegnap vettem át. A „Nagyra Becsült" (sic!) ZM megszólításnál akadt meg a szemem, az „áldozatos és példamutató közszolgálati” munkámnál… Az embernek káromkodni támad kedve.
Természetesen tudom, hogy körlevélről van szó: csak a nevek cserélődnek. De olyan égbekiáltó a hamisság, a cinizmus, az üres pátosz, hogy visszahőkölök.

Aztán ma végigolvastam. Ma már csak mosolyogni tudok azon, hogy „a legnagyobb ajándék ilyenkor az, ha meg tudjuk őrizni állásaikat, amit eddig sikerült is megtartani, és a jövőben is igyekszünk biztosítani”. Aha, az én esetemben ez aztán maximálisan igaz – nagy-nagy erőfeszítések árán, sok-sok jóindulattal…

„Az ajándék és a ’kényeztetés’ kettős kívánalmának” eszköze az ajándékutalvány – szerintem: az önreklám és az élményfürdő támogatása a kettős kívánalom.

A szavaknak jelentésük van - én ezt még mindig komolyan veszem. És émelygek.

A demokrácia nagyobb dicsőségére

Kiírhatjuk a határátkelőhelyekre: Üdvözöljük a 3200 kis királyság felségterületén!

Azt olvasom a MEH honlapján:
"A regionális államigazgatási hivatalok a megszűnő közigazgatási hivatalok jogutódjaiként működnek majd, de a közigazgatási hivataloktól eltérően a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését nem láthatják el. A törvényességi ellenőrzésre hatáskörrel rendelkező szerv jogállását ugyanis az Országgyűlésnek kell kétharmados törvénnyel szabályoznia, a téli ülésszak végéig azonban nem döntött arról a parlament."

Vagyis az önkormányzatokat január elsejétől nem ellenőrzi senki. Meddig? Kétharmados törvény kellene - lehet találgatni.

Hacsaknem az a megoldás, amit a köztársasági elnök ajánl: "Én azonban most nem a politikusokhoz, hanem Önökhöz szólok. Önökön legalább annyi múlik, mint a politikusokon, sőt, szerintem több. Önök, a választópolgárok bízzák meg és hatalmazzák fel az állam működtetésére és a helyi ügyek intézésére a képviselőket, akik Önöknek felelősek. Önök ítélik meg tevékenységüket minden választáskor. De ne forduljanak el a politikától a választások között sem. Van lehetőségük a véleménynyilvánításra és a nyomásgyakorlásra, képviselőik ellenőrzésére."

A kérdés csak az: mekkora a nyomásgyakorlás és ellenőrzés hatékonysága. Mert arra gondolni sem merek, mi lesz, ha a kiskirályságok országa leszünk.

A Mester és Margarita / Zsáknak

Karácsonyra megkaptam a regény tízrészes orosz filmváltozatát, amelyet Vlagyimir Bortko rendezett. Az első négy részt oroszul néztem, a többit magyarul (itt jegyzem meg: Pilátus magyar hangja nem Blaskó Péter - mint ahogy az elhangzik -, hanem Kertész Péter, Blaskó Júdás hangját adja), mert a gyermek is látni akarta.

És meg vagyok elégedve. A filmbeli párbeszédek szöveghűek, ami kimaradt (pl. Boszoj álma, Abadonna, a verébhegyi búcsú), nem érzem úgy, hogy csonkítaná Bulgakov művét. Hangsúlyosabbnak és direktebbnek érzékeltem a nyomozás ábrázolását: a regényben nem hangzik el az NKVD neve, a filmben ehhez kapcsolva újra meg újra feltűnik a KGB volt székháza, a filmben ügynöknek nevezik Meigel bárót, direktebb az epilógus is, - de mindez nem mond ellent a regénynek. A korabeli filmrészletet - ítélethirdetés - azért kihagynám.

Tetszett a színészi játék, annak ellenére, hogy Wolandot sátánibbnak, hidegebbnek képzelem (itt inkább csak rezignált bölcs), Pilátust pedig valamivel fiatalabbnak.

Az egyes részek után elő-elővettem a könyvet, ellenőriztem magam. Például Afranius a Pilátustól kapott gyűrűt eldobja, s nem emlékeztem arra sem, hogy egyáltalán kap. Ez a pár másodperces jelenet fontos, mert Afranius megvetését fejezi ki - hogyhogy nem emlékszem? Hát azért, mert gyűrűt ugyan kap a titkosszolgálat vezetője, de a regényben nem dobja el. Ezen a változtatáson még meditálok...

Békés Pált hallottam egyszer a rádióban arról beszélni, hogy mit szokott mondani a gyerekeknek arról, hogy miért jó olvasni: azt kéri, rajzolják le a mesékben oly gyakran szereplő Üveghegyet. S ahány gyerek, annyiféle Üveghegy. De ha mesefilmben látták volna, mindenki ugyanolyannak képzelné. Valahogy így vagyok én is: jó néhányszor olvastam A Mester és Margaritát, s már a fejemben élő műhöz mérem a filmet, s nem fordítva. Jól megcsinált film, de már egy értelmezés: egy a lehetségesek közül - s ebből következően a regény sokrétűbb, talányosabb.

Érdekes egyébként, hogy egy kisgyerek mennyire evidensnek veszi a képzelet és a valóság egymásba való áttűnését. Amikor Azazello Margaritával beszél a Sándor kertben, azt mondja a 9 éves lányom: "ez kísértet". Vagy amikor Margarita bekeni magát a krémmel: "ez boszorkánnyá változott". Éppen emiatt az áttűnés miatt eleve reménytelennek gondolom a történetet pl. színpadra állítani (utoljára a Nemzetiben láttam egy változatát - a maga nemében nem is volt rossz), a film lehetőségei jobbak: itt a váltás többé-kevésbé jól sikerült.

És végül egy adalék, ami a múltkori írásomból kimaradt: ez a Paskov ház, ennek a teraszán gyülekezik a búcsúzás előtt Woland és kísérete, ide érkezik Lévi Máté, innen megy Azazello a címszereplőkért - ez szerepel a filmben is.

"Napszálltakor, magasan a város felett, ketten álltak egy mintegy másfélszáz esztendeje épült ház, Moszkva egyik legszebb épülete tetőteraszán: Woland és Azazello. Lentről, az utcáról nem voltak láthatók, a gipszvázákkal, gipszvirágokkal díszített balusztrád eltakarta őket az illetéktelen pillantások elől. Ők azonban beláthatták az egész várost."