Esztergomi Válasz

A postaládánkban tegnap egy új lapot találtam. Először azt hittem, hogy a Várszínház nyári programfüzete. De nem: „konzervatív, polgári kétheti magazin”. Ez jelenti a lap pozicionálását: szóval jobboldali, de tartalmából ítélve nem a várost most irányító jobboldal szellemében. Netán a Polgári Esztergomért Egyesület szócsöve? De miért nem vállalják? A kommunikáció alapsémája szerint ez a címke a „vevőt” jelenti, de ki az „adó” – azonkívül, hogy szintén konzervatív és polgári? („Konzervatívnak vallom magam (…), mert hiszek olyan értékekben, melyek oldaltól [akkor mitől konzervatív?], kortól függetlenek. A modor, a tartás, a kimondott szó felelőssége, az embertársaim jogainak tiszteletben tartása, a közösségi normák elfogadása”. [Ja, akkor én is konzervatív vagyok.] Írja egyes szám első személyben valaki, akinek csak a monogramját ismerjük.)

A cím a Heti Választ idézi. Válaszok kérdésekre hangzanak el: az újság első öt cikkét felfoghatom úgy, mint válaszokat az elmúlt egy-két hét esztergomi közéletének sokakat foglalkoztató kérdéseire. A gyermeknapi tudósítás és a vers nem válasz semmire, bizonyára a magazinjelleg érzékeltetésére szolgálnak, azok szimpátiájának megnyerésére, akik rosszul viselik, hogy a város vezetőit folyamatosan csak kritizálják. De hát nyilvánvaló, hogy a „magazin” nem ezért jött létre. Megszületése annak következménye, hogy a városban a Fidesz szavazóbázisa megosztott (ezt néhány emberre redukálni, ellenségképet gyártani önbecsapás), annak ékes bizonyítéka – a Civil Kurázsival együtt -, hogy a Hídlap egyoldalú, s ezen a szélesebb körű terjesztés mit sem képes változtatni, hiszen minőség és mennyiség nem vethető össze (persze milyen is lehetne egy önkormányzati lap?).

Ki a lap kiadója? Ki a felelős szerkesztő? Kik írják (egy név és két monogram szerepel)? A nyomtatott sajtó nem egy közösségi portál. A nevek hiánya a hitelesség rovására megy, nevek nélkül az egész nem ér többet, mint egy szórólap. Újságot nem lehet névtelenül csinálni.

Újságot nem lehet pénz nélkül sem csinálni. Aki a pénzt adja, meghatározza a lap szellemiségét. Jó, ha nem hiszi, hogy azért, mert újságot olvas, újságot írni is tud. Éppen ezért jó, ha hozzáértő embereket tud választani, s bennük megbízik. Annak, aki újságot ír, alapvető követelmény, hogy tudjon szabatosan fogalmazni, a helyesírással ne legyenek gondjai, legyen tisztában a sajtóműfajokkal, s az sem árt, ha vannak gondolatai. (S ez csak egy magyartanár, vagyis egy laikus véleménye, nem egy szakmabeli szempontrendszere.)

Mostanában ugyan többször hallottam, hogy „mindent meg lehet tanulni”, mégsem hiszem, hogy mindegy lenne: milyen színvonalon, milyen áron és mennyi idő alatt. Az Esztergomi Válasz 1. számának értéke, hogy van, hogy minőségi papírra nyomták, hogy jók a fotók. Információk szempontjából az internetről tájékozódóknak nemigen szolgál újdonsággal – nyilván nem is ők a megcélzott közönség. Nyelvi, helyesírási szempontból – a legfinomabban szólva – méltatlan a nyomtatott sajtóhoz. Pedig az anyanyelvi kultúra része a műveltségnek, s a műveltség - Márai után szabadon - klasszikus polgári érték.