Azon gondolkodom, mi az a legkorábbi élményem, amire már emlékszem. Néhány kép az óvodáskoromból…
Apai nagyszüleimnél lakunk, a nyári konyhában a lócán állok, anyu öltöztet, rám akar adni egy olyan kötényt (nemcsak szoknyaszerű valami, aminek mellrésze van, hanem ruhaszerű és hátul gombolódik), ami utálok – hisztizek, nem akarom felvenni.
A helyszín ugyanez: a szüleim öltöztetik a húgom (nem egészen három év van köztünk), erős rózsaszín kötött nadrágot és hozzávaló magas nyakú pulóvert adnak rá, Szécsénybe mennek orvoshoz, a húgomon nem akar kijönni a bárányhimlő, attól félnek, hogy eltályogosodik – nem tudom, hogy ez mit jelent, de ezt mondják. A húgom júniusi, az öltözékből ítélve ősz vagy tavasz van – 5 éves lehetek. Körzeti orvos a szomszéd faluban van, gyerekorvos meg legközelebb a 12 km-re lévő Szécsényben - az orvosi ellátottság azóta sem változott. Szívet tépően zokogok, hogy ne hagyjanak itt, velük akarok menni – de nem visznek.
Óvoda. Ilonka óvó nénire csak a megmaradt fényképek emlékeztetnek, valójában csak a hangszínét – meleg, alt hang – tudom felidézni. Éva óvó néni falubeli, őt nem szeretem, nagyobbacska koromban ő az óvónőm – meg mindenkié, aki óvodába jár. Nagyon palócosan beszél, ezt akkor anyutól tudom, aki családi körben kicsúfolja (nem érvényesül beszédében a teljes hasonulás, azt mondja pl.: késvel – majd egyetemen megtanulom a nyelvjárás egyéb jellemzőit is). Az udvaron egy nagy gesztenyefa alatt van a homokozó, három-négy téglasorral körbe van kerítve: a homok vizes, alagutat fúrunk. Elkészül deszkából, lécekből egy embermagasságú babaház, ez elvarázsol. Éva gúnyosan megjegyzi, hogy ez még ZM-t is érdekli – ebből a mondatból következtetek arra, hogy elég visszahúzódó lehettem, s nem tartozhattam az óvónő kedvencei közé. Erzsó iszonyatosan tud csípni, szinte lehetetlen megakadályozni. Rita és Zoli (másod unokatestvéreim) reggelente a magtár (ott van az óvoda udvarán, valószínűleg használaton kívül) felső lépcsőjén várnak. Mindig Ritának adom oda a tejet, ha az van uzsonnára, ha ő sem kéri, beleöntöm a téglából épített játék tűzhelybe – s félek, nehogy meglássák. A tejet, az igazi, pasztőrözetlen tejet mind a mai napig nem tudom meginni, a pasztőrözöttet is csak felnőtt korom óta; de nem megy le a bőrös kakaó és tejes kávé sem. Az óvodától kb. 100 m-re folyik az Ipoly, nyáron mezítláb megyünk oda – köves, kavicsos a talaj, szúr, nem szeretem. Ma sem szeretek mezítláb járni (még homokban sem), s vízi ember sem lettem. Padló vagy parketta van a teremben, erős vászonból készültek az ágyaink – nem szeretek délután aludni. Egyszer Ritával (még valaki ott van, hárman vagyunk) meg akarunk szökni. Amikor a többiek bemennek az épületbe, kezet mosnak, jön az ebéd, mi elbújunk kint a WC-ben (csak kinti WC van), megvárjuk, míg minden elcsendesedik, és haza akarunk szökni. Rita közel lakik, csak le kell menni a „gödörbe”, az óvodától a 3. ház, de én messze. Észreveszik, hogy eltűntünk, nem emlékszem, hogy előjöttünk-e vagy megkerestek – a többiek már az asztalnál ülnek, amikor bemegyünk. Érdekes, hogy olyat nem tudok felidézni, ami nem jó időben történt.
És érdekes az is, hogy nem a boldog, önfeledt pillanatok rögzültek. Egy kisgyereknek azok a természetesek, a szabálytól való eltérés megráz.
Apai nagyszüleimnél lakunk, a nyári konyhában a lócán állok, anyu öltöztet, rám akar adni egy olyan kötényt (nemcsak szoknyaszerű valami, aminek mellrésze van, hanem ruhaszerű és hátul gombolódik), ami utálok – hisztizek, nem akarom felvenni.
A helyszín ugyanez: a szüleim öltöztetik a húgom (nem egészen három év van köztünk), erős rózsaszín kötött nadrágot és hozzávaló magas nyakú pulóvert adnak rá, Szécsénybe mennek orvoshoz, a húgomon nem akar kijönni a bárányhimlő, attól félnek, hogy eltályogosodik – nem tudom, hogy ez mit jelent, de ezt mondják. A húgom júniusi, az öltözékből ítélve ősz vagy tavasz van – 5 éves lehetek. Körzeti orvos a szomszéd faluban van, gyerekorvos meg legközelebb a 12 km-re lévő Szécsényben - az orvosi ellátottság azóta sem változott. Szívet tépően zokogok, hogy ne hagyjanak itt, velük akarok menni – de nem visznek.
Óvoda. Ilonka óvó nénire csak a megmaradt fényképek emlékeztetnek, valójában csak a hangszínét – meleg, alt hang – tudom felidézni. Éva óvó néni falubeli, őt nem szeretem, nagyobbacska koromban ő az óvónőm – meg mindenkié, aki óvodába jár. Nagyon palócosan beszél, ezt akkor anyutól tudom, aki családi körben kicsúfolja (nem érvényesül beszédében a teljes hasonulás, azt mondja pl.: késvel – majd egyetemen megtanulom a nyelvjárás egyéb jellemzőit is). Az udvaron egy nagy gesztenyefa alatt van a homokozó, három-négy téglasorral körbe van kerítve: a homok vizes, alagutat fúrunk. Elkészül deszkából, lécekből egy embermagasságú babaház, ez elvarázsol. Éva gúnyosan megjegyzi, hogy ez még ZM-t is érdekli – ebből a mondatból következtetek arra, hogy elég visszahúzódó lehettem, s nem tartozhattam az óvónő kedvencei közé. Erzsó iszonyatosan tud csípni, szinte lehetetlen megakadályozni. Rita és Zoli (másod unokatestvéreim) reggelente a magtár (ott van az óvoda udvarán, valószínűleg használaton kívül) felső lépcsőjén várnak. Mindig Ritának adom oda a tejet, ha az van uzsonnára, ha ő sem kéri, beleöntöm a téglából épített játék tűzhelybe – s félek, nehogy meglássák. A tejet, az igazi, pasztőrözetlen tejet mind a mai napig nem tudom meginni, a pasztőrözöttet is csak felnőtt korom óta; de nem megy le a bőrös kakaó és tejes kávé sem. Az óvodától kb. 100 m-re folyik az Ipoly, nyáron mezítláb megyünk oda – köves, kavicsos a talaj, szúr, nem szeretem. Ma sem szeretek mezítláb járni (még homokban sem), s vízi ember sem lettem. Padló vagy parketta van a teremben, erős vászonból készültek az ágyaink – nem szeretek délután aludni. Egyszer Ritával (még valaki ott van, hárman vagyunk) meg akarunk szökni. Amikor a többiek bemennek az épületbe, kezet mosnak, jön az ebéd, mi elbújunk kint a WC-ben (csak kinti WC van), megvárjuk, míg minden elcsendesedik, és haza akarunk szökni. Rita közel lakik, csak le kell menni a „gödörbe”, az óvodától a 3. ház, de én messze. Észreveszik, hogy eltűntünk, nem emlékszem, hogy előjöttünk-e vagy megkerestek – a többiek már az asztalnál ülnek, amikor bemegyünk. Érdekes, hogy olyat nem tudok felidézni, ami nem jó időben történt.
És érdekes az is, hogy nem a boldog, önfeledt pillanatok rögzültek. Egy kisgyereknek azok a természetesek, a szabálytól való eltérés megráz.
ez olyan jó! erről nekem is eszembe jutnak régi dolgok! köszi!!!
VálaszTörlés(bence)