Új címke a blogomban. Csak azért írok hozzá külön felvezetőt, mert sejtem, hogy gyakran kerül majd ide bejegyzés. Azt is sejtem, hogy több lesz a „nem szeretem” – nem azért, mert a „fanyalgók” táborába tartozom (a fanyalgás, a kritikai szellem egyébként nem bűn, nem megvetésre méltó dolog – az elégedetlenség viszi előre a világot). Az ember azért dolgozik, hogy valamit elérjen, valamit jobbá tegyen. Az államot arra találták ki, hogy megszervezze és ellássa azt, amire egyenként nem vagyunk képesek... Az önkormányzatot is. Kritika akkor fogalmazódik meg, ha valami nem működik, vagy nem jól működik. Ki a kritika címzettje? Mi, mindannyian.
’Majd fehér asztalnál megbeszéljük’ – szokták mondani. Magyar ember evés közben nem beszél – mondja a közmondás.
Azt meséli a lányom, most a nyári szünetben, hogy ha evés közben beszélnek a menzán, akkor utána az udvaron a falhoz kell állniuk, hogy gondolkozzanak a történteken. Hát, mit mondjak… 21. századi pedagógiai módszer. Szerintem az emberek ebéd vagy vacsora közben otthon és a munkahelyen beszélgetnek. Az a normális, ha beszélgetnek. Hallgatni olyan, mintha büntetésben lennénk, vagy idegenek ülnének egy asztalnál. Itthon beszélgetünk, a gyereket arra figyelmeztetem, hogy tele szájjal nem beszélünk.
Nem szeretem, ha mások a szabályok itthon és az iskolában. De nem hiszem, hogy az én szabályommal van baj.
A lányom még nem volt egyéves, amikor megnyílt a Máltai játszótér: a város egyetlen korszerű játszótere. Régebben naponta ott voltunk, ma már ritkábban. Kopnak az eszközök, elhasználódnak a kinti és benti játékok, barbár rongálás is előfordul. A napokban jártam ott újra, s látok egy felhívást: ki-ki lehetősége szerint támogassa a játszóteret, mert… Egy hinta pótlása pl. 47 ezer Ft. Meg fogom tenni. De…
A játszóteret pályázati pénzből a Máltai Szeretetszolgálat hozta létre – ehhez a város a területet adta -, s egy, a város által létrehozott közalapítvány működteti. Tudomásom szerint nagyon kevés pénzből.
Gyakorlatilag ajándékba kapott a város egy játszóteret. „Csak” fenn kellene tartani az eredeti színvonalon! Egy 19 és fél milliárdos költségvetésű város esetében kizárt dolog, hogy ez teljesíthetetlen elvárás. Hogy a „gyermekbarát város” szlogent komolyan lehessen venni… Nem szeretem, ha a kirakatba tett elvek és a valóság között ellentét feszül.
Egy gyerek felnevelése sok pénzbe kerül – nem szoktuk számolni. A beiskolázás sem két fillér, a tankönyvek drágák. Mégis azt hiszem, elhibázott az a rendelkezés, hogy a 3 vagy többgyermekes családban élő vagy a tartósan beteg gyerekek a tankönyveket ingyenesen kapják Mert egyáltalán nem biztos, hogy ők rosszabb anyagi körülmények között élnek, mint bárki más. De nem erről akarok írni – normális, hogy a taneszközök, az iskolában az ebéd pénzbe kerül. De egyáltalán nem tartom normálisnak, hogy WC-papírt, szappant, sőt a tanterem festését, a függönyt a szülők finanszírozzák. A saját iskolám költségvetését, az arányokat ismerem – tudom, hogy mire jut. Mint tanár szégyellem magam, ha kérnem kell a szülőktől olyasmit, ami nem az ő dolguk lenne. Mint szülő teljesítem a kérést – mert nem mindegy, milyen körülmények között tölti a gyerek a napját. De nem szeretem a farizeus magatartást: a rizsát az ingyenes közoktatásról meg a gyermekbarát városról.
Szeretem, hogy a város sok pontja virágos: az egykori István Mindszenty tér felőli oldala, a körfogalom, a Bánomi áttörés egy pontja, a Pöttyös tér, a telefonközpont előtti kis tér…
Szeretem, ha van térzene – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy erre a Széchenyi tér a legmegfelelőbb, túl nyitott (bár megfelelő hangosítás sokat javíthatna). Bécsben a Burg egyik belső udvarában mikrofonok nélkül is fantasztikus az akusztika. Esztergomban pl. az az udvar, ahonnan ma az ügyfelek megközelítik a polgármesteri hivatalt – ha rendben lenne…
Repes a szívem, ha ilyet látok!
’Majd fehér asztalnál megbeszéljük’ – szokták mondani. Magyar ember evés közben nem beszél – mondja a közmondás.
Azt meséli a lányom, most a nyári szünetben, hogy ha evés közben beszélnek a menzán, akkor utána az udvaron a falhoz kell állniuk, hogy gondolkozzanak a történteken. Hát, mit mondjak… 21. századi pedagógiai módszer. Szerintem az emberek ebéd vagy vacsora közben otthon és a munkahelyen beszélgetnek. Az a normális, ha beszélgetnek. Hallgatni olyan, mintha büntetésben lennénk, vagy idegenek ülnének egy asztalnál. Itthon beszélgetünk, a gyereket arra figyelmeztetem, hogy tele szájjal nem beszélünk.
Nem szeretem, ha mások a szabályok itthon és az iskolában. De nem hiszem, hogy az én szabályommal van baj.
A lányom még nem volt egyéves, amikor megnyílt a Máltai játszótér: a város egyetlen korszerű játszótere. Régebben naponta ott voltunk, ma már ritkábban. Kopnak az eszközök, elhasználódnak a kinti és benti játékok, barbár rongálás is előfordul. A napokban jártam ott újra, s látok egy felhívást: ki-ki lehetősége szerint támogassa a játszóteret, mert… Egy hinta pótlása pl. 47 ezer Ft. Meg fogom tenni. De…
A játszóteret pályázati pénzből a Máltai Szeretetszolgálat hozta létre – ehhez a város a területet adta -, s egy, a város által létrehozott közalapítvány működteti. Tudomásom szerint nagyon kevés pénzből.
Gyakorlatilag ajándékba kapott a város egy játszóteret. „Csak” fenn kellene tartani az eredeti színvonalon! Egy 19 és fél milliárdos költségvetésű város esetében kizárt dolog, hogy ez teljesíthetetlen elvárás. Hogy a „gyermekbarát város” szlogent komolyan lehessen venni… Nem szeretem, ha a kirakatba tett elvek és a valóság között ellentét feszül.
Egy gyerek felnevelése sok pénzbe kerül – nem szoktuk számolni. A beiskolázás sem két fillér, a tankönyvek drágák. Mégis azt hiszem, elhibázott az a rendelkezés, hogy a 3 vagy többgyermekes családban élő vagy a tartósan beteg gyerekek a tankönyveket ingyenesen kapják Mert egyáltalán nem biztos, hogy ők rosszabb anyagi körülmények között élnek, mint bárki más. De nem erről akarok írni – normális, hogy a taneszközök, az iskolában az ebéd pénzbe kerül. De egyáltalán nem tartom normálisnak, hogy WC-papírt, szappant, sőt a tanterem festését, a függönyt a szülők finanszírozzák. A saját iskolám költségvetését, az arányokat ismerem – tudom, hogy mire jut. Mint tanár szégyellem magam, ha kérnem kell a szülőktől olyasmit, ami nem az ő dolguk lenne. Mint szülő teljesítem a kérést – mert nem mindegy, milyen körülmények között tölti a gyerek a napját. De nem szeretem a farizeus magatartást: a rizsát az ingyenes közoktatásról meg a gyermekbarát városról.
Szeretem, hogy a város sok pontja virágos: az egykori István Mindszenty tér felőli oldala, a körfogalom, a Bánomi áttörés egy pontja, a Pöttyös tér, a telefonközpont előtti kis tér…
Szeretem, ha van térzene – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy erre a Széchenyi tér a legmegfelelőbb, túl nyitott (bár megfelelő hangosítás sokat javíthatna). Bécsben a Burg egyik belső udvarában mikrofonok nélkül is fantasztikus az akusztika. Esztergomban pl. az az udvar, ahonnan ma az ügyfelek megközelítik a polgármesteri hivatalt – ha rendben lenne…
Repes a szívem, ha ilyet látok!
Esztergomi hagyomány (nem táj- és városidegen székelykapu), gyönyörű kivitelezés. Gratulálok a megrendelőknek és a mesternek. Szeretem, ha valaki igényes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése