Idill

Néhány órája már alszik a lányom – a helyemen. Kétéves egyezség köztünk, hogy mikor alhat velünk (iskolás kora előtt ilyen nem volt):
- ha beteg,
- ha dörög az ég,
- ha valamelyikünk nincs itthon, amikor neki már aludni kell menni,
- és egyszer hétvégén.
Vagyis a heti egy alkalom a biztos. De mindig újabb és újabb szabályokat talál ki. Nemrég azt mondta: ha rossz kedve van. „Ez nem jó – mondom -, ezt bármikor mondhatod.” Újabb lehetőség: ha ünnep van. A tegnapi érv: „olyan igazságtalanság, hogy ti ketten alszotok, nekem meg egyedül kell.” Többször előadta, hogy rendezzük át a szobát, és hozzuk be az ő ágyát a hálóba.

Itt ülök a gépnél, megy zuhanyozni, de előtte még ideáll: könyörgő szemmel néz rám, hogy találjam ki, mit szeretne. „Nem – mondom -, a helyeden alszol.” „Csak most, mamucikával akarok aludni, anyahiányom van, mamaszagban akarok aludni, csak ott érzem magam biztonságban” – ezek a variációk a meggyőzéshez. Az apja azt mondja: „jó, akkor én megyek a nappaliba.” De nem lehet, hármasban az igazi.

Bagolytermészetű vagyok, én fekszem le utoljára. Bekúszok középre, hallgatom a szuszogást, s pillanatokon belül elalszom. Reggel, ha magamtól ébredek, már üres az ágy.