A gyerekek

Egész nap Pankát várta: jön érte a nővére, elviszi magával Szentendrére, ott alhat náluk. Minden telefoncsörgéskor azt hitte: ez már ő, azt fogja mondani, hogy már a buszon ül. Pedig tudja, hogy a nagyok korán sosem keverednek ide, majd jön… Összepakolt a szobájában. Játszott. Olvasott. Gépezett. Egyetlen szóval sem mondta, hogy menjünk ki. Aztán fél hatkor megérkezett Panka. Nóra (így csak akkor szólítom, ha nagyon mérges vagyok, de másoknak beszélni így szoktam róla - mindenki vagy majdnem mindenki Nórikának szólítja, de legalább Nórinak; pedig emlékszem, hogy először Andrea mondta így a nevét, és én édeskésnek éreztem - aztán én is rászoktam, más is, gyerekek is, mert kedves, becézni való) gyorsan összepakolt, felöltözött, rám sem hederített, a kocsiban is Pankának kellett mellette ülnie, s irány Szentendre. Áront is szereti, de Áronnal nem lehet barbizni: vele labdázik, játszótérre mennek, Áron ott ül mellette újságot olvasva – szóval félig van jelen. Na de Pankával órákig susmorognak, öltöztetnek, mi mintha nem is lennénk – megkönnyezi, ha elmegy. Panka csak az övé, ha vele van. Szentendrén egy kicsit üldögéltünk, beszélgettünk – zavarta, hogy ott vagyunk, menjünk már… Ma Pankával alszik, életében először náluk, a nappaliban; holnap kettesben strand, délután a három gyerek a Vasúttörténeti Parkba megy. Micsoda boldogság!

Tudja, hogy blogot írok, a róla szóló néhány sort olvasta: nem örült a saját szavainak. Azt mondta, csak azt írhatom meg, hogy szereti a hasát – a többi rá tartozik. Hogy miért éppen ez közölhető? Talán azért, mert ez látszik.

Itt most csend van, nem hallom, hogy szuszog, cuppog. Hiányzik.