Halottak napja

„Milyen gyorsan eltűnik minden! A testeket elnyeli a világűr, emléküket az idők méhe…” (Marcus Aurelius)

Gyerekkoromban a szokatlan időben megszólaló harang jelentette: halott van a faluban, nagyszüleim a csendítésből azt is megállapították, hogy férfi vagy nő - én nem hallottam a különbséget. A harangozás sűrűsége a halott anyagi helyzetéről árulkodott - volt, hogy áhította az ember: legyen már vége, legyen már csend. A temetéseken a résztvevők árgus szemekkel figyelték a családtagokat: sírnak-e, gyászolnak-e. S a résztvevők nem csak a rokonok voltak, ott volt az összes öregasszony - a falu szája kegyetlen. Legalább is gyerekkoromban még így volt. (Kurátor Zsófi közege - Németh László: Gyász - ismerős nekem.) A szertartás legszívszaggatóbb pillanata az volt, amikor a koporsót leengedték a sírba, zuhogtak lefelé a göröngyök, s a kántor meg a remegős hangú öregasszonyok rákezdtek a „közelebb, közelebb hozzád Istenem kezdetű” énekre. Gyerekként sokszor voltam temetésen nagyanyámmal, akkoriban nem akarták megkímélni a gyerekeket a halállal való szembesüléstől. Manapság meg mintha ez valami illetlenség volna… Tavaly, 8 évesen mi magunkkal vittük Nórát egy nagynéni temetésére, megbeszéltük, hogy mi fog következni. Én amondó vagyok: egy gyereket nem megvédeni kell bizonyos dolgoktól, hanem felkészíteni rá.

Az első haláleset, amit konkrét személyhez kötve fel tudok idézni, egy baleset volt. Laci özvegy édesanyjával élt, talán még ipari tanuló volt, de az is lehet, hogy már dolgozott. A nyári konyhájukban szétszerelt, pontosabban szét akart szerelni valami második világháborús szerkentyűt, ami felrobbant a kezében. Utólag kiderült, a vonaton hazafelé mutogatta a lányoknak, akik nem tudták, mi az.

Felsős lehettem, amikor G. Pali bácsi meghalt - szintén baleset: a villanyoszlopon áramütés érte. Jó kedélyű ember volt, sokszor megfordult nálunk is. A temetésen az egyik lánya (velem egyidős) szívtépően, hisztérikusan zokogott, nem lehetett lecsillapítani. (Gimnazista korunkban aztán a húgomnak és nekem a két G. lány volt a legjobb barátnőnk. Nyaranta irdatlan mennyiségű zsíros kenyeret ettünk náluk paradicsommal, paprikával. Évtizedek óta nem láttam őket.)

A családból először apai nagyanyámtól búcsúztunk el. Náni néninek hívta mindenki. Összeesett a táskaüzem udvarán, kórházba vitték, néhány napot benn volt, aztán otthon még egy hetet élt. 72 éves volt. Nyolcadikos voltam, nekem nem mondták meg, hogy mi baja. Utolsó mondata hozzám, rólam valahogy így hangzott: 'Hagyjátok, fain lyány, annyit kell neki tanulni' - nem tudom, ki panaszkodott rám, kivel szemben védett meg. Úgy emlékszem, a faluban akkor még nem volt hullaház (szörnyű a szó: kegyetlenül azt érzékelteti, hogy már nem ember - de halottas háznak azt hívták, ahol vagyis amelyik családban a halott volt). De lehet, hogy csak nem volt kötelező kivinni a halottat. Mama az "első ház"-ban volt fölravatalozva. A temetés előtt (két éjszaka biztosan) öregasszonyok virrasztottak fölötte. A temetés napján kihozták a nyitott koporsót a verandára. Megkérdezték tőlem, hogy megnézem-e mamát. Megnéztem: viaszosan sápadt arc, megnyúlt áll, fekete kendővel bekötve a feje, a mellén összekulcsolva a keze. Aztán sokáig féltem: ha bementem a szobába, benéztem a bútorok alá... Én nagyon kötődtem hozzá.

Apai nagyapám az érettségi utáni nyáron ment el, 80 évesen. Kiskorom óta többször volt a halálán. Amikor még náluk laktunk, nem egyszer ébredtem arra, hogy ég a villany, nagyapa fuldoklik, hörög, sípol, valaki mentőért, orvosért szalad telefonálni. Szív- és tüdőasztmája volt. Amikor Vámos doktor eltiltotta a cigarettától (maga sodorta), egyik napról a másikra abba tudta hagyni. Mama halála után nálunk lakott: kapirgált a kertben, szeretett a hársfa alatt üldögélni, keveset beszélt, évről évre gyengébb lett. Magányosnak érezhette magát mama halála, több mint 50 évi házasság után: kiszakadt a megszokott környezetéből, alkalmazkodnia kellett egy másfajta életvitelhez, a menyéhez. Néha meglátogatta Pista bácsi, az egyik testvére. Mikor meghalt, én voltam otthon a kisebbik húgommal. Tévét néztünk, s mikor kimentem hozzá, észrevettem, hogy nem lélegzik. A húgom ment a postára anyunak telefonálni a munkahelyére, ő volt elérhető. Aztán hazaért apu is, intézkedett. "Komámasszony" (nagyanyám hívta így apu keresztanyját, s tőle hallva mi gyerekek is) jött mosdatni, öltöztetni, kendővel felkötötte az állát - segítettem neki, nem volt bennem semmi félelem. Aztán hozták a koporsót, és kivitték a hullaházba. Pár nappal a temetés után kezdődött nekem az egyetem.

Apu korán vett búcsút tőlünk: 63 éves korában. A betegsége úgy kezdődött (ill. dehogy így, de észlelt lassulását korának tulajdonítottuk), hogy egyik reggel képtelen volt fölkelni. A körzeti orvos kórházba utalta kivizsgálásra. Amikor a kezelőorvosával beszéltem, és megmondta, hogy gyógyíthatatlan, elmondta, hogy mit jelent, milyen lefolyása lehet a Parkinson-kórnak, végigbőgtem az utat hazáig. Akkor értettem meg, mit jelent az: gyógyíthatatlan. Aztán amennyire lehetett, talpra állították, még dolgozni is visszament. De reggelente már anyu gombolta be az ingét, ő kötötte be a cipőfűzőjét. A tanácsházán dolgozott a szomszéd faluban, ugyanazzal a busszal ment és jött, mint anyu. Szépen, lassan kitöltötte az idejét nyugdíjig. A betegség diagnosztizálásától szűk hat évet élt. Az utolsó bő félévben anyu végig mellette volt, már etetni kellett, a nyelés is nehezen ment. Kórházban halt meg húsvétvasárnapra virradóra - anyu ment látogatni, s üres volt az ágya. Vonalas telefon a faluban csak a hivatalos helyeken volt, vasárnap nem tudták értesíteni. Tüdőgyulladás volt a közvetlen ok. Halála előtt egy héttel láttam utoljára életben. Ennek 20 éve, de ma is hiányzik. Egyetlen unokáját sem érhette meg.

Nem él rég az anyai nagyanyám, a dédnagyanyám sem (anyai nagyapámra nem is emlékszem). Meghalt anyósom és apósom is. Anyósomat nem sokáig ismerhettem, élete utolsó hónapjaiban megbékélt azzal, hogy a fia engem választott. Apikánál szelídebb embert pedig nemigen ismertem.
Az elmúlt három évben meghalt az apai nagybátyám, rá két évre a felesége - velük a gyerekkorom egy szelete. Sokáig ők jelentették számomra Budapestet: a Nádor utcát, vasárnap nagyanyámmal a Szent István Bazilikát, a körutat, a Margitszigetet, később a Halászbástyát, a Tóth Árpád sétányt... Őket vártam nyaranta Szakalba... Ők még találkoztak Nórával.

Sokszor eszembe jut két tanítványom még pályakezdő koromból: K. Ildi és G. Henrietta. Oroszt tanítottam nekik, kézírásukat most is fel tudom idézni. Ildi volt a "szőke ciklon", jól kézilabdázott, orosz-testnevelés szakon végzett Egerben. Fiatal házasként férjével együtt autóbalesetben halt meg. G. - mindenki a vezetéknevén szólította - nagyon impulzív nőszemély volt, jellegzetes rekedtes hangjára jól emlékszem, orosz-német szakos lett. A 2. gyerekét várta, elvérzett, mire a kórházba értek vele. Mindkettejük halálhíre sokkoló volt.
Nem élnek már a magyartanáraim, az általános iskolai igazgatóm, sem Mofe, aki matematikát és életet tanított nekem gimnáziumban, sem Bandi bácsi, aki mosolyogva tudott „meleg barna kettes”-t adni…

És a barátok... Laci, Béla, Péter, Pista - négy, a negyvenes éveiben eltávozott férfi. Kedvesek, segítőkészek, megbízhatóak... Esztergomi életünkben Pistáékkal volt a legszorosabb a kapcsolatunk. Nórát nem lehetett róla levakarni, ma is gyakran emlegeti, olykor kérdezget róla. Nagyon tudott bánni a gyerekekkel, igazi társasági ember volt. Csak önmaga fantomjaival nem tudott megbirkózni.

Ők az én halottaim. Rájuk emlékezem. S bár a túlvilágban nem hiszek, testük elkeveredett már a földdel végérvényesen, de az emlékezetem, sőt lényem - hogy az vagyok, aki - még őrzi őket. Az idők méhébe majd egy-két nemzedék után kerülnek. "Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

Nagyanyám előkertjében mindig volt krizantém, őszirózsa. Október vége felé körbekarózta az ágyást, éjszakára pokrócot terített rá, így védte a temetőbe szánt virágokat a korai fagyoktól. Otthon a temető a templom körüli dombon van. Gyerekkoromban megvártuk, míg besötétedik, akkor indultunk: tiszta időben legalább három falu gyertyafényes sírkertjei látszódnak. Mikor nagyapám már nem tudott kimenni, egész este égette a gyertyát az ablakban: így emlékezett a halottaira.

Esztergomban két temetőbe látogatunk el, s hacsak tehetjük, ilyenkor haza is megyünk. Anyu virágai a szécsényi piacról származnak, mi koszorút viszünk. De mindig nappal vagyunk a síroknál - korán sötétedik, s az otthon és itthon közötti távolság a legrövidebb úton is 120 km.