Valamit kerestem ma, ami napok óta foglalkoztat, amiről tudom, hogy valaki már megfogalmazta, valahol olvastam, mert amikor megéltem, belém hasított a „déjá vu”-érzés.
„Attól fogva, hogy fajunk az első, jelentéssel bíró hangokat hallatni kezdte, a törzseknek szükségük lett a vénekre. Lehet, hogy korábban nem kellettek, és félrelökték őket, ha már nem tudtak vadászni. A nyelv kialakulásával azonban a vének a faj memóriájává váltak: körülülték a barlangi tüzet, és elmesélték, hogy mi történt (vagy hogy állítólag mi: ez a mítoszok szerepe) a fiatalok születése előtt. Míg működni nem kezdett ez a társadalmi emlékezet, az ember tapasztalat nélkül jött a világra, és meghalt, még mielőtt szert tehetett volna rá. Ettől kezdve egy húszéves ifjú akárha ötezer esztendős lett volna máris. Mindaz, ami őelőtte történt, és amit annak idején a vének tanultak, a saját emlékezetének is részévé vált.
Ma a könyvek a mi véneink. Észre sem vesszük, de azáltal vagyunk gazdagabbak, mint az analfabéta (vagy aki nem az, de nem olvas), hogy ő csak a saját életét éli, mi viszont megszámlálhatatlanul sokat.” (Umberto Eco: Gyufalevelek)
És ezt kerestem. Itt tartunk.
"- A te integrálásodnak három szakasza van - mondta O'Brien. - A tanulás, a megértés és az elfogadás. Itt az ideje, hogy a második szakaszba lépj."
"Egyszer majd úgy döntenek, hogy agyonlövik. Nem lehet előre megmondani, hogy mikor lesz, de néhány másodperccel előbb meg lehet sejteni. Mindig hátulról lőnek, miközben valamelyik folyosón halad az ember. Tíz másodperc elég. Ennyi idő alatt átalakíthatja az ember a benne lévő világot. S aztán hirtelen, anélkül hogy egyetlen szót kiejtene, anélkül hogy lépése elakadna, anélkül hogy egyetlen arcvonása megváltozna - hirtelen lehullhat az álarc, és bumm! - kirobbanhat a gyűlölet. A gyűlölet úgy fogja eltölteni, mint valami lángfolyam. S szinte ugyanabban a pillanatban, bumm! - jön majd a golyó, már túl későn vagy még túl korán. Darabokra fogják szaggatni az agyát, mielőtt még újra megtéríthetnék. Az eretnek gondolat büntetlen és megbánatlan marad, mindörökre hatáskörükön kívül. Lyukat fognak égetni a saját tökéletességükbe. Őket gyűlölve halni meg: ez a szabadság. Lehunyta a szemét. Nehezebb lesz, mint valamilyen értelmi szabályt elfogadni. Most önmegaláztatásról, öncsonkításról van szó. A szennyek szennyébe kell elmerülnie. S mi a legborzasztóbb, a legundorítóbb? Nagy Testvérre gondolt. Az óriási arc (mivel állandóan plakátokon látta, mindig úgy gondolt rá, mintha méteres nagyságú volna) sűrű fekete bajuszával és a nézőt örökké követő szemével szinte önakaratánál fogva merült fel a tudatában. Mit érez igazában Nagy Testvér iránt?
Nehéz csizmák dobogása hangzott fel a folyosón. Az acélajtó csattanva kinyílt. O'Brien lépett a cellába. Mögötte a viaszarcú tiszt és a fekete egyenruhás őrök.
- Kelj fel! - mondta O'Brien. - Gyere ide!
Winston szemközt állt vele. O'Brien erős kezével megmarkolta Winston vállát, s egészen közelről az arcába nézett.
- Be akartál csapni - mondta. - Ostobaság volt. Húzd ki magad! Nézz a szemembe! - Elhallgatott, s aztán szelídebben folytatta: - Gyógyulóban vagy. Értelmileg már alig van baj veled. Csak érzelmileg nem sikerült haladnod. Mondd meg nekem, Winston - s vigyázz, ne hazudj; tudod, hogy mindig rájövök a hazugságra -, mondd meg nekem: mit érzel igazában Nagy Testvér iránt?
- Gyűlölöm.
- Gyűlölöd. Jó. Akkor hát itt az ideje, hogy megtedd az utolsó lépést. Szeretned kell Nagy Testvért. Nem elég engedelmeskedned neki, szeretned kell. - Egy kis lökéssel az őrök felé lódította Winstont. - Százegyes szoba - mondta." (George Orwell: 1984)
tanári...
VálaszTörlés