Őszi szünet

Az Őrségben, pontosabban a Vendvidéken töltöttünk négy napot. Kétvölgy a szlovén határon fekszik, szórvány település: kilométeres távolságra, kanyargós erdei út mentén fekszenek a házak. A falunak kb. 150 lakosa van, gondozott erdők, szántók, rétek mindenfelé. Egyik nap elmentünk a hármas határhoz. Felsőszölnökről visz oda egy turista út. Az erdő gyönyörű, a barna-vörös-sárga tölgyek, bükkök és gyertyánok között komor, sötétzöld fenyők és néha világítóan sárga nyírfák. Lábunk alatt csörög, ropog az avar. Traktorok mély nyoma a sárban, pedig ki tudja, mikor esett utoljára. Kivágott, feldarabolt, szépen glédába rakott fák az út mentén. Fönt emlékmű, oda- és visszaútban ismeretlenekkel találkozva természetes a köszönés. Hol süt a nap, hol beborul, feltámad a szél, felkapja az útról és továbbsodorja a leveleket, a levegőben pilinckáznak lefelé a bükkfáról a "repülők". Visszafelé a gyermek énekel, többek között ezt a dalt is:

Ősz szele zümmög,
aluszik a nyár már.
Aluhatnál falevél,
ha leszállnál.


Aluhatsz falevél,
betakar a tél.
Reggel a kacagás
az egekig ér.


Teljes az őszi hangulat.

Szentgotthárdról átvonatoztunk Grazba, az út másfél óra, oda-vissza 13 euró (Szombathely-Graz viszonylatban ennyi, akkor is, ha Szentgotthárdon száll fel az ember). A város szép, hangulatos, a folyóparton 2003-ban (ekkor Graz Európa kulturális fővárosa volt) felépült Kunsthalle – maradjunk ebben a szóban – modern. Bizonyos szögből olyan, mintha a csillagos égből formált, de a biológiakönyvekből ismerős gyomorsémát látnánk – épületben. Abba a kategóriába tartozik, amit a 21. századi technika tud, de minek…

A vonat sok kisebb-nagyobb településen halad keresztül, s azt látom, amit Ausztriában mindig: rendezettséget. (Eszembe jut, mit látni itthon a vonatablakból: a pálya mellett irdatlan mennyiségű szemetet, a házak hátsó udvarán bódét bódé hátán.) Emberi léptékűek a házak, semmi hivalkodás – sem színben, sem formában, sem díszítésben. A háztetőkön sok helyen napkollektor. A vasúti megállók mentén hihetetlen mennyiségű autó parkol – este, visszafelé jövet a vonat tele utassal, s az ingázó osztrákok leszállva átülnek a kocsiba. A vonat patyolattiszta, az állomás is, a három kalauz, akikkel találkozunk, kedvesek: az egyik mosolyogva a gyermek kezébe ad egy eurórégiós kitölthető vonatjegyet.
Csak a jólét teszi?

Kétszer is Szentgotthárdon ebédelünk. A vendégkör jellemzően osztrák, sok a nyugdíjas. Az A menü 5 euró, a B 5,40. A pincérek - kortól függetlenül - magától értetődő természetességgel beszélnek németül, a számlán a végösszeg forintban és euróban is fel van tüntetve.

Kétvölgyön egy gazda azt meséli, átjár tankolni Szlovéniába, a traktorba is onnan hozza a gázolajat, sőt: a fűtőolajat. A szlovénok meg mást vásárolnak itt. Rokonok vannak itt is, ott is (a Vendvidéket is Trianon osztotta ketté). Bolond rendszer volt, amikor minden bokorban katona ült, s ráfogta a puskát az emberre, ha csak arra nézett... Erdőgazdálkodás, földművelés a megélhetés alapja, minden gépe is megvan ehhez. A mi házigazdáink lovakat tartanak (a férfi 16 év után 3 éve szakított a tanítással) - lovasturizmus, vendéglátás egy másik lehetőség a boldogulásra.
Este hatkor már koromsötét van, utcai lámpák nagy távolságra egymástól, csend, mélységes csend, mint gyerekkorom falujában.
"De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár..."

S egy ház – egy építész építette magának -, ahol szívesen élnék. Harmóniát sugároz, új, de illeszkedik a régibe, a természeti környezetbe.