Az élet ritmusa

Kint fehér minden, de hallom, hogy olvad: mellettem a vízlefolyóban csorog a víz, +1,7 fok van. Mindenesetre a meleg őszi színek nem illenek már a blogomhoz. Romlik a szemem, hiába szerettem volna jégkék betűket, csak akkor tudom jól olvasni, ha nagy a kontraszt a háttér és a szöveg között.

Szeretem, hogy nálunk négy évszak van (már amikor...): ha beleuntunk az egyikbe, lehet várni a másikat. Szeretem, hogy az életnek megvan a maga sajátos ritmusa. Örülök, hogy falun nőttem fel, hogy a zsigereimben őrzöm a földet művelő, az időjárást figyelő, annak kiszolgáltatott paraszti élet jó néhány tapasztalatát. Gyerekkoromban szerettem a hosszú téli estéket, a kályhában pattogó tüzet, a plafonon tükröződő fénycsíkot, a nyugalmat, a ráérősséget. Szeretem az ünnepeket, mind közül legjobban a karácsonyt. Szeretem, ha havazik - még februárban is örülök neki, ha nem locspocs lesz belőle. Aztán elkezdem várni a tavaszt.

„ (…) forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.”