A műértelmezés normális esetben párbeszéd. Nem jön létre, vagy csak nagyon ritkán és nagyon nehezen jön létre valami párbeszédkezdemény... Az ember olykor elveszti a türelmét. Nem vagyok csudabogár - de olyan a légkör, mintha az lennék. A magas kultúrának gyakorlati haszna nincs. Van más, lehet, hogy fontosabb. De ezt csak az tudja, aki fogyasztja: igénye van rá. Hogy tananyag - sokadrangú kérdés. A jegy is az - csak a pillanatban fontos. Az iskolában az igény kialakítása, formálása a cél. Ezt a jelenlegi rendszer gátolja, mert úgy tesz, mintha az utóbbi időszakban nem csökkent volna töredékére a szépirodalmat olvasók aránya. Sokat beszélt, írt már erről Spiró György - kicsit sötét, gondoltam. Be kell látnom: nem az. (Hát még ha a lírára gondolok!) S a kivétel nem vigasztal.
Elképzelem, hogy a jövő magyaróráján használati utasítást, adópapírokat, fizetési meghagyást értelmeznek, írnak. Mert az hasznos. Ki a humán kultúrával az ablakon!
"Az, hogy két évtized alatt a tizedére csökkent a szépirodalmat olvasók aránya, mindenképpen gondot okoz. Nincs már olyan műveltséganyag, amelyre mint író vagy mint egyetemi oktató hivatkozhatnék, mert a diákok nem ismerik. Nemcsak Móricz Zsigmond-idézetet nem tudok mondani, mert hülyén néznek rám szegények, meg nemcsak Jókai-idézetet nem mondhatok az órán. Rejtő Jenő-idézetet sem lehet már mondani, mert azt sem ismerik. Nehéz a nyelve, túl igényes szöveg. Ami nem primitív, azt általában nem értik meg, tehát nem szívesen olvassák. Ha nincs mire hivatkozni egy műben vagy az órán, akkor az ember állandóan arra kényszerül, hogy mindent elmagyarázzon, hogy mindent elemi iskolás szinten kezeljen. Az ember időnként tanácstalanná válik, annyi plusz feladat hárul az irodalomra."
Elképzelem, hogy a jövő magyaróráján használati utasítást, adópapírokat, fizetési meghagyást értelmeznek, írnak. Mert az hasznos. Ki a humán kultúrával az ablakon!
"Az, hogy két évtized alatt a tizedére csökkent a szépirodalmat olvasók aránya, mindenképpen gondot okoz. Nincs már olyan műveltséganyag, amelyre mint író vagy mint egyetemi oktató hivatkozhatnék, mert a diákok nem ismerik. Nemcsak Móricz Zsigmond-idézetet nem tudok mondani, mert hülyén néznek rám szegények, meg nemcsak Jókai-idézetet nem mondhatok az órán. Rejtő Jenő-idézetet sem lehet már mondani, mert azt sem ismerik. Nehéz a nyelve, túl igényes szöveg. Ami nem primitív, azt általában nem értik meg, tehát nem szívesen olvassák. Ha nincs mire hivatkozni egy műben vagy az órán, akkor az ember állandóan arra kényszerül, hogy mindent elmagyarázzon, hogy mindent elemi iskolás szinten kezeljen. Az ember időnként tanácstalanná válik, annyi plusz feladat hárul az irodalomra."
"A befogadás során a szöveg képekké, látomássá alakul, így rögzül előző nemzedékek valamennyi lényeges tapasztalata. Fontos, hogy a tapasztalatot mi, a befogadók, magunk alakítsuk át látomássá, mert ebben a mi szellemi erőfeszítésünk is benne van, ezáltal mások tapasztalata azonnal a sajátunkká válik, és ránk hasonlít akkor is, ha a szövegben rögzített eseményekhez hasonlóak sem történtek még velünk. A saját látomásra könnyű visszaemlékezni. Ha az életben hasonló helyzetbe kerülünk, mint egy-egy mesehős, az emlékezet aktivizálódik. Mesét mondok, de talán világos, hogy felnőtteknek szóló verset, drámát, elbeszélést is értek rajta. Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan reménytelen helyzetben, mint most mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen."
"… ezek a fiatalok már semmilyen kulturális örökséget nem vesznek át, így folytatniuk sincs mit. A kulturális hagyományok, tradíciók most szűnnek meg. Már az egyetemisták is funkcionális analfabéták: nem olvasnak, vagy ha mégis, akkor sem értik a szöveget, mert nincs meg hozzá a kulturális hátterük. Olyan világban szocializálódtak, ahol ezek a dolgok nem fontosak."
A "rendszerváltás" alatt és óta lement közel két nemzedék. Egy átlagos mai tizenéves számára mi történelem vagyunk, mint anno apáink és nagyszüleink nekünk. A különbség mégis hatalmas: mi töretlen ívvel, és biztos alapokkal kaptuk meg - és adnánk tovább azt, amit a mostaniak átvenni sem képesek. Nem is nagyon akarnak.
VálaszTörlésMi volt az a biztos alap? Emberség, összetartás, a munka hagyománya. Mert mi még dolgoztunk, bárki is állítja ellenkezőjét. Persze: más jellegű munkát és másként - de nem annyira másként saját eleinkhez képest, mint a maiak hozzánk képest.
Kitört a " Húde Nagy Szabadság", húsz éve tombol. Lehet szidni, lopni, hazudni, lébecolni, bunkó prosztónak lenni, zöldhülyére kábulni, pornózni, vakra tévéződni-számítógépeződni, szülőket-társat-barátot kihasználni, becsapni.. Lehet. A tabuk feloldódtak.
Minél felületesebb, minél értéktelenebb - annál trendibb. Az új generációk egymásnak adják az új anarchiát, egymást gerjesztik. Annyira azonban még nem változtak meg, hogy ezt ne tudnák - vagy éreznék. A mifajta már-már mohikánok szembesítik őket saját magukkal - tehát minket élből utálnak (csodálnak és irígyelnek), ezért méginkább saját új életüket erősítik. Csak azért is.
De sokan tudják még - már , hogy ez így nagyon nem jó. Csak nekik már - még nincs elég erős alapjuk, támpontjuk, hogy valahogy vissza és átfordítsák a dolgokat. Hány generáció kell a "Húde Nagy Szabadság" anarchiateremtő káoszváltás rombolásának megállításához? Mi marad még nekik? Noé bárkájára már nem csak az állatokat kell behordani: szinte mindent. És sajnos: még nekünk, mohikánoknak, mert ha mi sem tesszük: már nem lesz MIT behordani - és nem lesz már bárka sem, amin az újak túlélhetik a "Húdenagy..." özönvizét.
Ne haragudj, hogy ilyen nagyon hosszú lettem, csak ...
Most megy egy riport az MTV2-n Tordy Gézával. Hirtelen kimondott valami fontosat:
VálaszTörlés" ...mert én végigéltem azt a rendszerváltásnak nevezett .. szerencsétlen borzasztóságot, ami a mi nemzedékünk minden reményére rácáfolt."