Az irodalom az élet tanítómestere (2.)

ISZMÉNÉ "(...) gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármint is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is."
(Szophoklész: Antigoné)

Iszméné ugyanúgy tudja, mint Antigoné: a halottnak kijár a végtisztesség, a királyi, tehát emberi parancs nem írhatja fölül az istenek törvényét, ha úgy tetszik: az örök törvényeket. De az istenek messze vannak, Kreón közel. A közeli és azonnali fenyegetettség súlyosabbnak látszik, a "muszáj" elég indok, az alvilági lelkek kiengesztelhetők.

A világ, az ember nem változik, csak "finomul a kín". A muszáj oka nem a halálfenyegetés, nem is a börtön, csak amit muszájnak érzünk: állás, másodállás, karrierlehetőség, szerződés, lakás, valamilyen előny... - a sajátunk vagy valakié, aki fontos nekünk. Nem kétséges: ismerjük az isteni törvényt. De becsukjuk a szemünk, a fülünk: nem is sérti a Kreóné. Vagy: sérti, de majd imádkozunk, majd elrendezzük a lelkismeretünkkel. Vagy: én, kérem, kívülálló vagyok. Vagy: nem is tudom, mondjátok meg, mit csináljak?! Vagy: szegény kicsi Iszméné vagyok, ugye megértesz kicsi nővérem, Antigoné?

Antigoné kellemetlen ember: a léte a figyelmeztetés.

(Brecht viszont azt tanítja: a hősnek mindegy, milyen korban él; de az átlagembernek jó társadalmi körülményekre van szüksége. Vagyis: a világot az Iszménék számára kell lakhatóvá tenni.)