Kilenc évvel ezelőtt életem egyik legharmonikusabb időszakát éltem. Nóra nyolc hónapos volt, minden délután elindultunk sétálni. Amikor meglátta a kengurut, repesett az örömtől: alig várta, hogy felemeljem, tartotta a lábát, hogy könnyen a helyére huppanhasson. Még nem volt meg a Bánomi áttörés, Szenttamáson keresztül lesétáltunk az Ettore fagyizóig, vettünk egy fagyit egy plusz tölcsérrel, ez kitartott, míg a Kis-Duna sétányon az iskoláig értünk. Mentünk tovább az Erzsébet parkon át, a bicikliúton a 48-as temetőig, majd onnan haza. Ez pont két óra séta volt. Nóra néha elaludt a vállamon, olykor inni kért, nézelődött, gagyarászott. Így ment egyéves koráig, akkor már majdnem 9 kg volt, nem bírtam.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma meghívót kaptunk az unokaöcsém ballagására. Kilenc éve a tavaszi szünetben meglátogatott bennünket (először utazott egyedül Pestről), s annyi idős volt, mint most a lányom. Hogy rohan az idő...
Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma meghívót kaptunk az unokaöcsém ballagására. Kilenc éve a tavaszi szünetben meglátogatott bennünket (először utazott egyedül Pestről), s annyi idős volt, mint most a lányom. Hogy rohan az idő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése