In memoriam

Amikor fiatal voltam, ha meghalt a környezetemben valaki, akihez közöm volt, megsirattam, meggyászoltam, de valahogy úgy éreztem: ez vele történt. Persze, majd velem is fog, de az még soká lesz, nem látok el odáig, ezzel nem kell foglalkozni...

Ahogy haladtam előre a korban, a más halála és magam között csökkent a távolság. Tizenöt éve lakunk itt, s a konyhaablakon kitekintve nem tudom, mikor gondoltam először arra: ott a szentgyörgymezei temető, oda fogok kerülni - légvonalban nagyon közel van. S a látvány felidézte gondolatban nincs semmi rémisztő, sőt: megnyugtató tudni.

A helyet már ismerem - az időt nem. Még sok dolgom van a világban: a legfontosabb, hogy fel kell nevelni a lányom. Szeretném ismerni az unokámat. Szeretnék békés öregkort. De szoktam arra gondolni, mi lenne, ha valami történne velünk. Több van mögöttem, mint előttem. Készülök, de nem készültem fel. Nem tudom, fel lehet-e készülni: megadatik-e erre az idő.

In memoriam B.P. (1948-2009)

Ma délután meghalt egy budapesti kórházban.

Ő is szerette volna megélni, hogy unokája legyen, nyugodt, horgászós, utazós öregkort tervezett. Mikor átrepült az óceánon, nem gondolta, hogy meghalni jön haza. S nem tudom, felkészült-e az elkerülhetetlenre.

A halállal ma már úgy vagyok, hogy általérzem tünő életem...