Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...
A patak
1965-ben lehetett, jó idő volt, tavasz. Ekkor már nem laktunk nagyanyáméknál, de hozzájuk mentem iskola után. '65-ben elsős voltam, de a másodikos tanító nénim úszik be a képbe, szóval, lehet, hogy '66-ban volt: árvíz után. Beérek az udvarra, apu éppen mászik föl a kútból, nyakig sáros, szedi ki az iszapot. Ezt a képet őrzöm.
- Mi újság babám?
- Kettest kaptam. A tanító néni azt mondta, hogy ezzel az ostorral akár agyon is lehet ütni a lovat. (És sírok.)
- Nem baj babám, nem leszel te kocsis.
Valahogy így hangzott köztünk a párbeszéd. Gyakorlati órán (ma technikának hívják) ostort csináltunk (!!!), s én akkora csomókat (görcsöket - így mondtuk) kötöztem rá, hogy... Nagyanyámék háza a patakparton állt, a házig (a kút közvetlenül előtte volt) enyhén emelkedett a terep. Arra nem emlékszem, hogy a házba is bement volna a víz, de a fából készült kiskaput magával sodorta.
A Bertecén nyáron sokszor át lehetett lépni. A Felvégen emlékeim szerint három híd volt rajta. Nagyanyámék szomszédja, Nahaj Mari néniék háza előtt egy kis lélekvesztő: két fagerendán kb. 60-70 cm hosszú deszkák (nem is deszkák: mintha karvastagságú fákat feldarabolnának és hosszában kettéfűrészelnének), két ember nem fért el egymás mellett, korlátja sem volt. Ezt a hidat olykor elvitte a víz. (Följebb, az erdő felé lévő hidak magasabban voltak, legalább az egyik oldalukon volt korlát.) Hóolvadáskor nagy volt a patak, tejeskávé színű vize sebesen folyt: ott állok a hídon, s reménytelenül nézem, mint viszi el az egyik beleejtett piros kesztyűmet. (Ez legalább még egyszer megtörtént, mert volt két fél piros kesztyűm ugyanarra a kézre.)
A jobb oldali szomszéd, Hársas Laci bácsiék telke egészen a patakig tartott, a házuk előtt csak a patakban gázolva lehetett az erdő felé menni, vagy át kellett menni a túloldalra, Virág Mariék udvarán keresztül ki a Palóc utcára. A Hársasék kerítésének alja legalább másfél méter magas betonfal volt, itt ki volt mélyítve a patak, gyerekkoromban ott fürödtünk. Kerestük a "kacsakövet", azzal firkáltunk a betonra. Télen a befagyott patakon csúszkáltunk, jó hosszú pályát csináltak a bátrak - nem tartoztam közéjük-, a felnőttek meg "troszkával" (salak) tettek járhatóvá egy keskeny sávot.
Aztán nagyobbacska koromban ('70-ben) akkora volt a patak, hogy kiegyenesítette a kanyarulatát. Normális medre a "lélekvesztő" után úgy tíz méterre 90 fokban elkanyarodott a kertek alatt, de akkor a víztömeg áttörte a Kőmíves Laci bácsiék kerítését, s új medret vágott magának a kerteken keresztül. Nem emlékszem, meddig tartott az ár levonulása után, hogy a felszaggatott kertekben az árkot betemették - akkora volt, hogy egy lovas kocsi elfért volna benne. Ez után az árvíz után az országúttól a vasút felé kibetonozták a medret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése