Emlékképek: Ez a Divat

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

Anyu mindig megvette az Ez a Divat c. lapot, azt hiszem, havonta jelent meg. A 60-as évek végétől emlékszem rá: szürkés, majd barnás tónusú volt, olyan, mint ma egy barnított fénykép, s aztán - talán a hetvenes évek második felétől - színes. Ekkor (és még később is) a manökenek - a színészeken, énekeseken, tévébemondókon és riportereken kívül - a kor sztárjai voltak. A divat propagálásán kívül a lap kielégítette az átlagember kíváncsiságát, hogy bepillantást nyerjen a felső tízezer világába. Rátonyi Róbert felesége beszélt arról, hogyan öltözteti a kislány Hajnit: sötétkék rózsaszín betétes ruhában volt lefotózva (a barnás képen); az ifjú színésznő Piros Ildikó férjével készült a müncheni olimpiára, egy fényképen háti babahordozóban volt a fia. Mennyi fölösleges, haszontalan dolgot megőriz az ember memóriája... Innen emlékszem Fekete Klárira is (meg kicsit későbbről a Fabulont reklámozó Pataki Ágira, Komjáthy Ágira, a Skála háziasszonyára) - csak onnan jutott eszembe, hogy ma a Kossuth téren szónokolt Morvai Krisztina, a lánya.

A zsákruha
Divat volt: egyenes szabású, szűkítés nélküli, hátul cipzár. A nagyobbik húgomnak és nekem egyformát varratott anyu. Elég vastag, kicsit szúrós, krémszínű volt, háromnegyedes ujján és kámzsanyakán barna díszítő szalag. A farsangi bálra kaptuk. Ekkor és vendégségre (szeptemberben tartották, eredetileg búcsú, amire hazajöttek a család elszakadt tagjai, így lett vendégség a gyakrabban használt neve, és persze kiürült a vallási tartalma) kijárt az új ruha. Emlékszem egy búzakék hosszított derekú, húzott szoknyásra fehér gallérral (ilyen a húgomnak is volt), aztán egy szilvakékre, aminek az elejét fehér gépi hímzés díszítette (a húgomnak világoskék volt sötétkék hímzéssel, az unokabátyám esküvője alkalmából kaptuk), s egy már igazi nagylányos szabású, szintén kék, nyomott jersey-re. Érdekes ez a sok kék, mert anyu nem szerette - magán legalább is -, gyerekkoromban minden kabátom piros volt, ha kinőttem, vettek egy új pirosat. Egy időre meg is utáltam a színt. De a farsangra ezek közül biztosan csak a zsákruhát kaptam. Moka Sári néni varrta. A Rózsadombon laktak, messze tőlünk, a falu másik végén. Jól varrt, de nem volt megbízható: ha megadott egy napot próbára, annyi esélye volt, hogy lehet próbálni, mint az ellenkezőjének - s ilyenkor az ember hiába caplatott ki hozzá. Nagydarab asszony volt, hol a dereka fájt, hol a lába. Böske szinte mindig nála lebzselt, segített neki tisztázni - mi gyerekek azt hittük, férjhez megy majd a fiához, de nem. Sári nénin kívül volt még egy népszerű varrónő a faluban: Juliska néni. Ő a fő utcán lakott, közel hozzánk, nem is értem, miért nem hozzá jártunk. Kettejük kuncsaftjai azonban nem keveredtek. Anyu magának két idős varrónőnél varratott: egyszer-egyszer Örzsi néninél, de inkább Donkó Juli néninél. Ez utóbbi rokonságban állt Sári nénivel, lehet, hogy így kötöttünk ki nála. A hatvanas években egy kis faluban négy varrónő... Ebben az időben készen vett ruhám nem is igen volt, pulóver, nadrág (amit nem hordtam) igen.

A kultúrházban volt a farsangi bál, élő zenével. (Bált rendeztek vendégségkor és szüretkor is.) A gyerekeknek volt jelmezverseny. A barna széksorokat kihúzták oldalra, középen volt a tánctér, színes krepp-papírral volt földíszítve a terem, a zenekar a színpadon. Az előtérben lehetett kapni bambit – biztos mást is, engem ez érdekelt. Ott volt a falu apraja-nagyja, kicsi és nagy táncolt. Én is, általános iskolás koromban még néptáncra is jártam, sőt a klasszikus táncokat tánciskolában tanultam (kijárt a faluba egy tánc- és illemtanár) - aztán ez a szórakozás valahogy kihullott az életemből.