2009. április 12., vasárnap

Egy vasárnap Budapesten

Reggel megérkezett a nyuszi, ki volt készítve a kiskosár, benne a fű. A rajzok még a várakozás idején készültek.

Ez itt a gyermek, tükörből rajzolta magát.

A kislány örömében sír.

Ma Pesten voltunk, a Szépművészetiben megnéztük a Moreau- és a Mucha-képeket. 11 éve jártunk Párizsban Moreau Rochefoucauld utcai műteremlakásában, a képek abból a múzeumból érkeztek Budapestre, jó volt újra látni őket. Muchától eredetiben eddig keveset láttunk, gyönyörűek - ha nyerünk a lottón, s nyitok egy internetkávézót, Mucha-plakátok másolatai lesznek a falon. (Ha-ha-ha.) Szeretünk a Szépműbe járni - szép és gazdag kiállítások igényes kivitelezésben -, Nóra is otthonosan mozog. A Szerájba (a Vígszínházzal szemben egy török önkiszolgáló étterem) mentünk ebédelni, a KOGART mellett elsuhanva vettem észre, hogy ott meg impresszonista tárlat van, augusztusig annak is szerét ejtjük. (Jut eszembe, két éve a Kieselbach Galéria és Aukciósházban volt egy fantasztikus kiállítás Egry József képeiből. Maga a honlap sem kutya, ez a könyv meg egyszerűen fantasztikus.)

Aztán ebéd után a Lánchíd pesti hídfőjétől gyalog fölmentünk a Várba, megnéztük, amiről a gyermek környezetórán tanult. A híd össze-vissza van firkálva - a szabadság nagyobb dicsőségére. A Mátyás templomot felújítják - a környéke építési terület, de ha mondjuk arra gondolok, hogy a Sagrada Familiát évtizedek óta építik, akkor nemigen találok mentséget a küllemre. A bejáratnál jobbra, balra "cassa" felirat, de most - nyilván a húsvét miatt - nem működik. A Halászbástya és Szent István szobrának közvetlen közelében a legfontosabb hirdetni való, hogy hány méterre és mennyiért lehet WC-re menni. A Halászbástya mentén oda-vissza megyünk, jegypénztárat nem találunk, míg végül közvetlen a feljárat mellett meglátunk két automatát, az egyik nem működik. Ki van írva, hogy van diákjegy, a feljárat előtt álló két őr mondja, hogy olyat az automata nem ad, s mutatnak valamerre, hogy hol a főpénztár. Mindez Budapesten, a Várban, a turisták egyes számú magyarországi célpontjában. Hát ott egye meg a fene. Gyerekkoromban sokat jártam itt, a közelben laktak a nagybátyámék, a Halászbástyára bárki, belépti díj nélkül felmehetett, s mindig tele volt. Most alul szól a cigányzene, ebédelnek, van vendég, fönt - mert végül is följutunk, a gyereknek azt mondják az őrök, bújjon át, ez az ő húsvéti ajándékuk - 5-6 ember sétál, fényképez, s csak az első részre szól a 400 Ft-os jegy. Ahol lejövünk, egy fehér, műanyag kerti szék - benne a szivacs kilóg valamikori huzatából - áll a lépcsőn, az őr lent a palánk mellett egy másikon ül. A bástya mentén továbbmegyünk, s a következő rész, ahová föl lehetne menni, le van falazva. Echte ungarische Schlamperei. És három őr vigyáz egy 30-40 méteres szakaszra. Ócska, pitiáner harácsolás. Ráadásul nem látszik, hogy a bevételt az épületre fordítanák.

A Dísz téren keresztül elsétálunk a Nemzeti Galériáig, útközben népművészeti tárgyak és souvenirek (hatalmas román? ceruzák és orosz matrjoskák - emlék Budapestről), a Korona cukrászda terasza tele, valaha itt volt Mikes Lilla szentélye, most irodalomnak se híre, se hamva. A valamikori Honvéd Főparancsnokság háborús sebeire rácsodálkozik a gyermek. Az egykori Várszínházon (ma: Nemzeti Táncszínház) a magyar nyelvű színjátszásra, Kelemen László társulatára emlékeztet egy tábla. A Sándor-palota körül 2-3 őr. A sikló nem működik. Most látom először a középkori templom helyét - tulajdonképpen csak az alaprajzát -, ahová Pogyebrád Katalint temették. Kimegyünk a Duna felőli részre, a gyermekkel számba vesszük a hidakat, megkeressük a Nemzetit és a MÜPÁ-t. Már most sok a turista, mindenféle náció, egy negyvenes orosz nő magyarázza a társaságának, hogy 150 évig itt voltak a törökök, aztán a németek, aztán 45 évig mi. Mozgó árusnál fagyit veszünk, sor áll, ráérek nézelődni. Láthatóan összetartozó, harmincas pár árulja, fagyisnak szokatlanul elegánsak: a nőn fekete ruha, szolidan ki van festve, a férfin fekete nadrág, lila ing. A földön papírdobozban a tölcsér, a férfi rakja a nő keze alá, a nő szedi ki a fagyit a tégelyből, nem húzza le a kanalat, lassan megy. Mögöttük egy asztal, akkor veszem észre, hogy mi van rajta, amikor a férfi végzett a pakolással s falatozni kezd: egy tányéron felszeletelt uborka, paprika, paradicsom, egy másikon félbevágott főtt tojás, sonka szalvétával letakarva. Magyar életkép. Az az érzésem, hogy a pár friss vállalkozó, nem régen lehetnek ezen a jónak ígérkező helyen.

A Tóth Árpád sétányon indulunk visszafelé: a palota felőli részét felújítják, bizony a többire is ráférne. Virágzanak a fák, a padokon emberek ülnek, babakocsis fiatal párok sétálnak. Emléktábla Feszty Masa, kicsit odább Borsos Miklós egykori házán. Itt tudnék élni. Kimegyünk a Szentháromság utcára, benézünk az Úri utcába: szép középkori, ill. középkori alapra épült későbbi házak, néhány modern - egy tetszik, mert úgy mai, hogy illeszkedik a környezetébe. Nagybátyámék egykori lakásának ablakában ott az „eladó” felirat. Hányszor voltam hosszabb-rövidebb ideig náluk… Elsétálunk a Hadtörténeti Múzeumig, Habsburg-sárgára emlékszem, most törtfehér. Nóra végigmássza az összes ágyúcsövet, aztán hazaindulunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése