A holocaust emléknapja

"Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze lehetett, nyolcéves voltam. Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk. Örömteli meglepetésemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki. Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára. Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte. Mondtam, a hittanórán. Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted nyugodtan. Azóta nézem, ki vagyok én." (Nádas Péter)

Gyerekkoromból két momentumot tudok felidézni:

- Hittanórán én is azt tanultam, Jézust a zsidók feszítették meg. De azt nem mondták, hogy Jézus is zsidó volt.

- Anyám kislány koráról mesélve gyakran emlegetett egy zsidó boltost, akihez ha kedve tartotta, betért cukorkáért. Nagyanyám hetente egyenlítette ki a számlát. Aztán a boltos, családja és sorstársai eltűntek Szécsényből.

Egyetemistaként jártam Auschwitzban. Azt hiszem, egyszer el kell oda menni.

Zsidótemetőt Prágában láttam először.

De ami ezt a témát illeti, fiatal felnőtt koromig gyermeki tudattal éltem: azt hittem, ez a múlt, ez már történelem. Kezdő tanár koromban meglepődtem, amikor egy kolléganőm, egykori tanárom sziszegő megvetéssel ejtette ki a szót: ez zsidó. Nem értettem, ma sem értem, hogy lehet(ett) az ő tudatával Radnótit tanítani. Talán igaza van Popper Péternek: "Magyarország (...) nem vállalja a saját múltját, hanem azt mondja, hogy ami itt rossz volt, azt a németek, az oroszok, az osztrákok csinálták." Meg a zsidók. Meg... És csinálják...

Radnóti Naplója, 1942. május 17.
"Hogy is kezdjem… Szobám falán három „családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és egy festmény másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: „a nagybátyád?" vagy „a rokonod?" Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon" nem változtathatnak törvények. – Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem" és „lelkiségem" és „költőségem" meghatározójának. A zsidóságom „életproblémám", mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat."