Egy fejezet végén

A gyermek táborban van, néha megfeledkezem erről. Az előbb például megreccsent valami, s azt hittem, ő fordult meg az ágyában. A következő pillanatban aztán eszembe jutott, hogy nem lehet. Már elsős korában is elment Bélavárra, az osztályból egyedül, pedig nem vagány. Minden este felhívjuk, ma hallottam a hangján, hogy rosszkedvű. Aztán kiderült, hogy a "Ki mit tud"-on utolsók lettek – ketten alkottak egy csapatot (más csapatokban többen voltak), kitaláltak valamit, de csak ekkora sikere volt. Én örülök, hogy kiállt: nem szeret szerepelni, nem dühöng benne a versenyszellem.

Befejezte az alsó tagozatot. Túl van egy csalódáson: nem vették fel a nyolcosztályos gimnáziumba. De a legnagyobb eredmény, hogy szeret iskolába járni. Egész évben tisztességesen dolgozott, van kötelességérzete, meg akart felelni a tanító néninek is, nekünk is. Megtanult mindent, amire építeni lehet, nincsenek lyukak a tudásában – más kérdés, hogy komótos, az összpontosítás nem mindig sikerül. Úgy látom, hogy már az alsós anyagban is vannak fölösleges dolgok: a környezetről azt mondja a tanító néni, hogy nehéz – szerintem azért, mert igen erősen túlméretezett; a nyelvtan nagy lépésekkel halad (jó lenne, ha minden gimnazista tudná újratanítás nélkül a negyedikes anyagot). A fogalmazás viszont kevés: tanulnak a fogalmazásRÓL, de maga az írás kevés (pedig írni csak írva lehet megtanulni), az olvasásra neveléshez az olvasókönyv nem elegendő... A gyermek nem matekos elme, nem úgy jár az agya - de nagy biztonsággal és meglehetősen gyorsan számol. Egyedül az angolt utálta – ezt már harmadik osztályban májusra sikerült elérni. Nem csodálkozom az eredményen. Az ide vezető út magáért beszél: az idén összesen nyolc jegye volt, neki ebből mindössze egy szóbeli teljesítményre, év végén írtak témazáró dolgozatot (sem ezt, sem a korábbiakat nem láttuk - az osztálytanító minden dolgozatot hazaküldött megnézni, láttamozni), a többi jegy szódolgozat. Negyedik osztályban, a kommunikatív nyelvoktatás korában! Kényelmes: 10 szó magyarul a táblán, nem tart sokáig kijavítani. Két év alatt egyetlen tanári vonás nem volt a füzetben, szótárfüzetben - mi van azzal a gyerekkel, akinek otthon nem tudnak segíteni?! Egyetlen dalt nem tanultak meg (egyszer óra végén és még egyszer a következő óra elején meghallgatták). (És nem, nem beszéltem az angoltanárral: részint nemigen hiszek abban, hogy szülői panaszra valakiből jó tanár lesz; másrészt azt gondolom, minden iskolában van munkaközösség-vezető, iskolavezetés, minőségbiztosítás...)

Négy évig tanult furulyázni iskolai keretek között, s bár szívesen csinálta, az utolsó évre ellaposodott: ketten maradtak az évfolyamból, s a harmadikosokkal egy csoportban, nem sok újat tanulva unta. Két évig járt lánytornára, ki nem hagyta volna, még hőemelkedéssel is visszament délután. S bár nem kellett gyógytornára járnia, a testnevelő és a barátnő kedvéért mindig ott maradt. Az idén énekkaros is volt (tavaly csak alkalomszerűen működött a kórus), s bár ő itthon is el-elénekli a tanult dalokat, én csak azt hallgatom szívesen, amit órán tanultak. Az énekkari műsor jó része karaoke – én az iskolát értékközvetítő intézménynek gondolom, a slágeréneklés a felvétellel a háttérben nem csak Kodály országában nem az.

Sokakkal ellentétben szerettem a szöveges értékelést – még akkor is, ha nyomtatott, félkész változatát használta az iskola.

A kisgyerek kiskamasz lett, itthon nagy a szája, kezd visszaszorulni az élményszerű, érzelmek kiélését szolgáló rajzolás, barátnő, barátnő, barátnő... De a játék, főleg a babázás még nagyon fontos. Alapvonásai – szelíd, szolid, szófogadó, igyekvő, érzékeny lelkű – nem változtak.