Moszkva 1.

Négyszer jártam Moszkvában, az egyetlen külföldi város, amivel kapcsolatban talán azt is mondhatom: éltem ott.

Először - majd 18 évesen - osztálykirándulásunk egyik állomása volt: 3 napot töltöttünk a városban. Három évig gyűjtöttük a pénzt, dolgoztunk érte (uborkasavanyító, kamillacsomagolás, krumpliszedés), hogy ne csak a szüleink pénztárcájára kelljen hagyatkoznunk. De ebből az útból sokkal jobban megőrizte az emlékezetem Kijevet is, Leningrádot is (ekkor - és még sokáig - így hívták). Ötödéves egyetemistaként 5 hónapot, egy szemesztert Moszkvában tanultam - részképzésnek hívták. Bő öt év múlva újabb két hónap következett, majd három év múlva két hét. Ha összeadom: hét és fél hónap. 1989 óta nem jártam ott. Bár szeretnék még egyszer életemben újra Moszkva utcáin barangolni, az esély nagyon kicsi: nyelvtanárként a lehetőség megszűnt, turistaként hihetelenül drága lett.

De miért is fontos nekem Moszkva? Mert orosz - bizonyára szubjektív: de sokkal inkább orosz, mint Szentpétervár. Annak idején Tolsztoj miatt lettem orosz szakos. Másodikos gimnazista koromban kezdtem neki először a Háború és békének, körülbelül a feléig jutottam. Egy év múlva a téli szünetben újrakezdtem és végigolvastam. Aztán jött az Anna Karenina, a Feltámadás. Azóta többször is. (A téli szünet nekem azóta is egy nagyregénybe való beletemetkezést jelent: fenyőillat, korai sötétedés, finom sütemények, előre elkészített ételek - ideális körülmények az olvasáshoz, az ember csak az evés idejére szakad ki a varázslatból.) Tolsztoj nálam sokkal jobban megfogalmazta, mi Moszkva. A világhódító Napóleon áll a kapui előtt, várja a küldöttséget a város kulcsaival, és nem jön senki.

"... szeptember másodikán délelőtt tíz órakor Napóleon, csapatai között, a Poklonnaja-hegyen állt és az elébe táruló látványt nézte. (...) Varázslatos volt a reggel ragyogása. Moszkva a Poklonnaja-hegyről nézve szélesen terül el folyója partján, kertjeivel, templomaival, és úgy látszott, mintha élné a maga életét, hisz kupolái úgy tündökölnek a napfényben, akár a csillagok.

Napóleon e soha nem látott, szokatlan formákban épült, különös város láttára azt az enyhe irigységet és nyugtalan kíváncsiságot érezte, amelyet a róluk mit sem tudó, idegen élet formáinak láttára szoktak érezni az emberek. Ez a város láthatólag élt, mégpedig életereje teljében. Napóleon azokból a homályos jelekből, amelyeknek alapján már messziről is csalhatatlanul meg lehet különböztetni az élő testet a hullától, a Poklonnaja-hegyről jól látta a város pezsgő életét, és szinte érezte e nagy és szép test pihegését.

Minden orosz ember, ha Moszkvára néz, érzi, hogy Moszkva - édesanya; minden idegen, ha ránéz, bár nem is ismeri édesanyai szerepét, okvetlenül megérzi e város női jellegét; megérezte Napóleon is.

- Cette ville asiatique aux innombrables églises, Moscou la sainte. La voilà donc enfin, cette fameuse ville! Il était temps /1/ - mondta lováról leszállva Napóleon; kiterítette maga előtt Moszkva térképét és odahívatta Lelorme d’Ideville-t, a tolmácsát. „Une ville occupée par l’ennemi ressemble à une fille qui a perdu son honneur”/2/ - gondolta (Tucskovnak Szmolenszkben meg is mondta volt). És ebből a szempontból nézte az előtte fekvő, még sohase látott keleti szépséget. Maga is különösnek találta, hogy végre beteljesült lehetetlennek látszó, régi kívánsága. A délelőtti verőfényben hol a várost, hol a térképet nézegette, tanulmányozta a város minden részletét, és a város birtoklásának bizonyossága egyszerre izgatta és rémítette is."

/1/ Ez a szent Moszkva, ez a rengeteg templomú ázsiai város. Itt van hát végre ez a híres város. Ideje volt!

/2/ Egy ellenség elfoglalta város olyan lányhoz hasonlít, aki elvesztette ártatlanságát.

Az ember 36 órás vonatozás után leszállt a Kijevi pályaudvaron, s egy darabig még úgy érezte: mozog alatta a talaj. A kollégiumban a szoba elfoglalása után kezdődött a takarítás, aztán elmentünk néhány edényt venni, feltérképezni a környéket. Oroszokkal az utcán, üzletben az órákon találkoztunk - a kollégiumban nem. Ott rendszerint mindenféle déli köztársaságból származó aspiránsok voltak elszállásolva, aztán - ötödéven - 6 hétre jöttek NDK-sok, őket váltva franciák. Magunk korabeli oroszokkal kapcsolatot teremteni nemigen volt módunk, aztán mégis lett három rendszeres vendégünk (valaki az utcán ismerkedett össze velük): egy zsidó testvérpár és egy tatár fiú. Joszif vegyészmérnök volt, nála lakott a húga, Ella, akit ha a városban igazoltattak volna, visszatoloncolják Omszkba (vagy Tomszkba?), mert csak úgy nem lehetett Moszkvában élni. Az édesanyjuk orvos volt Szibériában, ők pedig Moszkvában arra vártak, hogy kitelepülhessenek: minden hónap egy bizonyos napján rosszkedvűen állítottak be, mert kérvényüket megint elutasították. Aztán pár év múlva Ellától New Yorkból kaptam képeslapot - végül sikerült.

Hamar megtanultuk, hogy csúcsforgalom idején a tülekedésben jobb, ha kitesszük a könyökünket, különben elsodornak. A pesti metró az ottanihoz képest később sokáig játéknak tűnt, tizenegy-két vonalán a kézbe való kis térképek segítségével nagyon könnyen lehetett tájékozódni, más közlekedési eszközt csak nagyon ritkán használtunk. 1980-ban 90 rubel volt az ösztöndíjunk, elég jól éltünk belőle, de hónap végén rendszerint csak a krumplis ételelek különböző változataira futotta. Edédelni a menzán tudtunk, vagy főztünk. Itthonról vittünk téliszalámit, konzerveket, fűszereket..., utánpótlásért a magyar boltba mentünk. Hihetetlen mennyiségű teát ittunk, mindig volt készen zavarka, én mint a csokoládé szenvedélyes fogyasztója naponta megettem 20 dkg konfetit, télen is - mint az oroszok - ettük a nagyon finom, tejszínes fagyit, ami sokkal inkább jégkrém volt. Megünnepeltük mindenki születés- és névnapját, tortát vettünk, mindig volt valamilyen ital is: az egyik nap csak bolgár, a másik nap csak magyar, a harmadik nap csak kaukázusi bort árultak, sztolicsnaja vodkát viszont folyamatosan. Egy hónapig banán volt a gyümölcs, aztán jó darabig mandarin. A Gorkij utcában (korábban és ma újra: Tverszkaja) fantasztikus fagylaltkelyheket lehetett kapni, már ha bejutottunk a kávéházba: sokszor volt, hogy kívülről látszott: nincs benn senki, de nem engedtek be, mert takarítottak, vagy azt mondták, nincs hely, vagy csak... Először csodálkoztunk, amikor a sorban állva mögénk lépett valaki, és azt mondta: ja za vami, aztán elment, majd negyedóra múlva visszajött. Kiderült: csak helyet foglalt magának. Megszoktuk, hogy a zuhanyozó akkor is nyitva van, amikor papír szerint nincs, elfogadtuk, hogy nemegyszer újságpapírba csomagolnak a boltban, hogy szalonnával, bőrrel együtt mérik a húst a piacon (legfeljebb nem vettünk), túltettük magunkat azon, hogy nem takarítják el a havat... Élveztük az aszalt gyümölcsöket, az olcsó kefírt és joghurtot, az utcán árult pirogot és szokot, az itthoninál sokkal jobb telefonálási lehetőséget, a rengeteg mozit és főleg színházat... S ha nehezen is, de megszoktuk a dobbantós WC-t.

Update: Most találtam egy egész friss élménybeszámolót a mai Moszkváról.