Faludy

Költészet. Versek a szabadság- és hazaszeretetről az olvasni és érteni tudóknak. Nem vagyok ismerős. De egyetértek.

A pontonhídon állok

A pontonhídon állok,
az ég halvány és tiszta.
Távol Amerikából
miért jöttem ide vissza?
Hogy romjából az ország
építését segítsem?
Ez volna az igazság?
Még századrésze sincsen.
Vagy hogy a Duna hangját
esténként újra halljam,
vagy mert szeretem András
király sírját Tihanyban,
a vízpartot Keszthelyen
és tornyait Budának?
mert annyian kedvelnek
és annyian utálnak?
mert négyzetméterenként
több itt, mint ott, a szellem,
de senki sincs, ki megvéd,
mert ritkaság a jellem?
mert dúlt sírokban szerte
itt fekszik annyi ősöm?
vagy mert minden domb, lepke
és gyom jóismerősöm?
vagy mert itt belelátok
az emberek fejébe
és mert enyém a lányok
s az asszonyok szeszélye?
vagy csak kíváncsiságom
ösztönzött, hogy megnézzem:
lesz ünnep még e tájon,
vagy nincs már mit remélnem?
Mindez csupán kulissza,
mellébeszélés, maszlag –
önzésem hajtott vissza,
hogy költő maradhassak.
Szebb volt a mások földje
s nem tartanék hazámmal,
ha sodronyként nem kötne
ide minden hangszálam,
mert nyelvvel-szájjal lógok
terajtad, Magyarország,
ahogy az acéldróton
csügg szájjal a légtornász,
tapsolni itt tapsolnak,
csak itt lehet lebegnem
az űrben, s itt kapok csak
sóhajt, ha majd leestem.


1956. november

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,
a lápföld sík és pőre.
Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
és igyekszünk előre.
Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,
rumszag árad belőle.
Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,
s nem leszünk nedves tőle.
Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,
remények temetője.
Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
mikor kiér belőle.


Van-e honvágyam, kérded

Rokonaim, barátaim
közül már éppen eleget
aláztak, kínoztak és öltek
meg amazok és emezek,
hogy a folytatást jobb Londonban
élnem végig. A sok halott
éppúgy fáj, mintha otthon lennék.
De itt ordíthatok.


Szerény deklaráció

Szovjet nacsalnikok,
jenki hülyék helyett,
hazai cenzorok,
párttitkárok helyett,
siker, pénz, kényelem
és törtetés helyett
tudjátok mi vezet?
A lelkiismeret.


Fakul a remény

Erazmus s Morus, közel ötszáz éve
azt hitte: a sors jobb jövőt kínál,
hogy aranykor jön, boldogság és béke,
mert három eszes, fiatal király
került a trónra, mert a könyvterjesztés
tudást visz szét, s az oktatás a kor
jó szelleme – s azután észrevették,
hogy pusztulás lesz, háború s nyomor.
Azt képzeltem én is, mikor a Szovjet
szelíden összeomlott, hogy most jobb lesz
s az ezredvégre csillagfény terül.
Hogy tévedek, már régen észrevettem.
Pénzéhes, gyilkos bestia az ember,
ki most sem akar élni emberül.


Arany János

Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok
s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János.
„Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve,
mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?”
„Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte,
akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.”
„S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.
Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.
De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett,
többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?”
„Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,
s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.”
„Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk.
Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk.