"Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: "Hát még itt is emberek laknak?"
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós "Szitnya", a "felhők szeretője" erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.
Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zigzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez!" – így ír Selmecről Mikszáth. Én nem ilyennek látom.
Egészen pontosan emlékszem: 1986. december 30-án jártam először itt. Ködös idő volt, lucskos, olvadó hó, a szemerkélő havas esőben a Szent Katalin-templom melletti piacon árulták a korbačkát. A város valóban a szomorú képét mutatta, mégis valami megragadott, azóta sem ereszt.
Köztudott Selmecbányáról, hogy a középkorban jelentős bányaváros volt, hogy Petőfi (akkor még Petrovics) Sándort az édesapja német szót tanulni küldte ide, hogy az Akadémia (egy része) innen költözött Sopronba, talán az is ismert, hogy a végzős középiskolások szalagja itteni diákszokásból származik (s eredendően zöld, hiszen az éretlenséget jelképezi)... Talán kevesebben tudják, hogy az itteni Kálvárián forgatta Huszárik Zoltán a Szindbáb bizonyos jeleneteit, s most fedeztem fel, hogy ebben a városban született Bulla Elma és Magda Vášáryová, Menzel Sörgyári capricco c. filmjének gyönyörűszép Mariskája.
Sokszor és minden évszakban jártam már Selmecbányán, utoljára másfél éve, május 1-jén. Időnként újra látni vágyom, s akkor menni kell: mindössze 100 km Esztergomtól. A több mint 20 év alatt sok épületet rendbe hoztak, több állapota újra romlani kezdett, de még évtizedekre van mit csinálni. Olyan ékszerdoboz, mint Český Krumlov - csak nem olyan állapotban. És -1993 óta - szintén a világörökség része: de mint tudjuk, a rang pénzzel nem jár, csak több turistával. Mi most nem sokkal találkoztunk: magyarokkal (3-4 család gyerekekkel), egy német párral és egy nagy csoporttal a Kachelmanban (itt akartunk ebédelni, de egy órát kellett volna várni - továbbálltunk, a Penzión Matej éttermében ettünk, jót, az ételek magyarul is fel vannak tüntetve).
A Kachelman egyébként a városban az első színvonalas panzió volt, az éttermét sokáig Pandának hívták, leggyakrabban ide jöttünk, Nóra kicsi kora óta úgy azonosítja, hogy itt van a nagy pocakos bácsi, akinek söröshordó van a vállán (egy cserépfigura) - hát ez már nincs. A kicsi, nagyon hangulatos étterem bezárt, az udvarban nyílt egy nagy, elegáns - kár. De láthatóan fut a szekér. Másfél éve a Príjemný Oddych panzió éttermében ettünk (a másik színvonalas szállás - már a két szállodán kívül), ezért nem tudom, mikor történt a változás, de ezután inkább ezt fogjuk keresni. Úgy vettük észre, eltűntek a belvárosból az üzletek - volt egy bányavágatok mintájára berendezett élelmiszer a Grand Hotel Matejjel majdnem szemben, zöldséges, ruhabolt stb. -, nyílt viszont több kávézó, étterem, kocsma.
A város honlapján található fotók szerint a nyári rendezvények idején sok vendég van. A honlap alapján azt gondolnám, hogy a hazaiakon kívül angolul és magyarul beszélőkre számítanak elsősorban, ehhez képest azonban magyarul nem olvasható semmi (5 szó!). Érdemes megnézni a szlovák, ill. angol nyelvű változaton a 20. század elejéről származó képeslapokat - nem egyen magyar a felirat. De jöjjenek a képek a mai Selmecbányáról!
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: "Hát még itt is emberek laknak?"
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós "Szitnya", a "felhők szeretője" erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.
Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zigzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez!" – így ír Selmecről Mikszáth. Én nem ilyennek látom.
Egészen pontosan emlékszem: 1986. december 30-án jártam először itt. Ködös idő volt, lucskos, olvadó hó, a szemerkélő havas esőben a Szent Katalin-templom melletti piacon árulták a korbačkát. A város valóban a szomorú képét mutatta, mégis valami megragadott, azóta sem ereszt.
Köztudott Selmecbányáról, hogy a középkorban jelentős bányaváros volt, hogy Petőfi (akkor még Petrovics) Sándort az édesapja német szót tanulni küldte ide, hogy az Akadémia (egy része) innen költözött Sopronba, talán az is ismert, hogy a végzős középiskolások szalagja itteni diákszokásból származik (s eredendően zöld, hiszen az éretlenséget jelképezi)... Talán kevesebben tudják, hogy az itteni Kálvárián forgatta Huszárik Zoltán a Szindbáb bizonyos jeleneteit, s most fedeztem fel, hogy ebben a városban született Bulla Elma és Magda Vášáryová, Menzel Sörgyári capricco c. filmjének gyönyörűszép Mariskája.
Sokszor és minden évszakban jártam már Selmecbányán, utoljára másfél éve, május 1-jén. Időnként újra látni vágyom, s akkor menni kell: mindössze 100 km Esztergomtól. A több mint 20 év alatt sok épületet rendbe hoztak, több állapota újra romlani kezdett, de még évtizedekre van mit csinálni. Olyan ékszerdoboz, mint Český Krumlov - csak nem olyan állapotban. És -1993 óta - szintén a világörökség része: de mint tudjuk, a rang pénzzel nem jár, csak több turistával. Mi most nem sokkal találkoztunk: magyarokkal (3-4 család gyerekekkel), egy német párral és egy nagy csoporttal a Kachelmanban (itt akartunk ebédelni, de egy órát kellett volna várni - továbbálltunk, a Penzión Matej éttermében ettünk, jót, az ételek magyarul is fel vannak tüntetve).
A Kachelman egyébként a városban az első színvonalas panzió volt, az éttermét sokáig Pandának hívták, leggyakrabban ide jöttünk, Nóra kicsi kora óta úgy azonosítja, hogy itt van a nagy pocakos bácsi, akinek söröshordó van a vállán (egy cserépfigura) - hát ez már nincs. A kicsi, nagyon hangulatos étterem bezárt, az udvarban nyílt egy nagy, elegáns - kár. De láthatóan fut a szekér. Másfél éve a Príjemný Oddych panzió éttermében ettünk (a másik színvonalas szállás - már a két szállodán kívül), ezért nem tudom, mikor történt a változás, de ezután inkább ezt fogjuk keresni. Úgy vettük észre, eltűntek a belvárosból az üzletek - volt egy bányavágatok mintájára berendezett élelmiszer a Grand Hotel Matejjel majdnem szemben, zöldséges, ruhabolt stb. -, nyílt viszont több kávézó, étterem, kocsma.
A város honlapján található fotók szerint a nyári rendezvények idején sok vendég van. A honlap alapján azt gondolnám, hogy a hazaiakon kívül angolul és magyarul beszélőkre számítanak elsősorban, ehhez képest azonban magyarul nem olvasható semmi (5 szó!). Érdemes megnézni a szlovák, ill. angol nyelvű változaton a 20. század elejéről származó képeslapokat - nem egyen magyar a felirat. De jöjjenek a képek a mai Selmecbányáról!
A közelben kialakított parkolóban hagytuk a kocsit, s a Leányvárhoz sétáltunk fel: a 16. század második felében a török ellen emelték, ma bányatörténeti kiállítás van benne.
A Leányvár felől így látszik a Kálvária. Néhány éve felmentünk oda - messziről rendben lévőnek tűnt a barokk épület, közelről sajnos nem. Nem sok körmenet mehet oda.
Nagyon szépen, frissen felújított épület, mielőtt a fő utcára kiérnénk (a nagyon rossz állapotban lévő zsinagóga közelében).
Kiértünk a fő utcára. Ez egy jobb sorsra érdemes saroképület egyik ablaka - a földszinten egy (nekünk) új kocsma, ennek terasza elfoglalja a belváros eddigi legnagyobb parkolójának (kb. összesen 8-10 kocsi) a felét.
Egy omló vakolatú házon talált szép kapudísz - elbarmolva egy üzlet táblájával (az üzlet már nem működik).
Napóra a Grand Hotel homlokzatán.
Jó kis kávézó a fő utcán.
Bájosan bumfordi angyalkák - kapudísz.
Nagyon szépen kivitelezett új kapu.
Egységes utcakép. Jobb oldalon nincenek épületek, rálátni az egy szinttel lejjebb lévő házak tetejére. Az utca a Szentháromság térre fut ki.
Itt is volt szecesszió.
A kép középpontjában (ahol füst van) a Klopačka: a toronyból verték ki kalapáccsal a műszakváltást.
A Szentháromság tér - balra a volt evangélikus iskola, ahol Petőfi és Mikszáth is tanult (amióta én ismerem, lakatlanul és egyre rosszabb állapotban). Jobbra egy mellékutca elején a Príjemný Oddych .
Az Óvár.
Útban az Óvár felé.
A háttérben a Városháza tornya - gyönyörű az órajáték. Az előtérben a Szent Katalin-templom egy részlete.
A fő utcáról (a Városházától kicsit följebb, a túloldalon) láthatóvá tettek, kinyitottak egy belső udvart.
A városban nagyon szép, új építésű családi házakat is találtunk egy korábbi itt jártunk alkalmával az egyik hegyoldalban. A történelmi belváros elég lakatlannak tűnik. Gondolom a selmeciek többsége a lakótelepen él. A városközpont vasárnap, idegenforgalmi szezonon kívül ma is meglehetősen néptelen volt. Október vége felé a szűk katlanban már gyorsan árnyékba, homályba borultak a lejjebb felvő utcák, fél 4 felé eltűnt a hegyek mögött a nap. Tartósan ködös, esős időben ez bizony nyomasztó lehet. Nekünk most szerencsénk volt: hol ritkább, hol sűrűbb ködben jöttünk idáig, de 10-15 km-rel a város előtt kiértünk belőle, az utolsó kilométereket gyönyörűen sárguló bükkerdei úton tettük meg, s Selmecbánya napfényben fogadott. Hazafelé azonban voltak útszakaszok, ahol 200 m-re csökkent a látótávolság.
Fotók: Rafael Balázs
Kedves városom Selmecbánya, Nagypapám születési helye. A vér csordogál a család ereiben, az idő meg fut,robog....csodaszép! Köszi a képeket!
VálaszTörlésA köszönet Balázsnak jár. (Jó, hogy írod, ezt lefelejtettem.)
VálaszTörlés