Eger

A hétvégén Egerben voltunk. Dobogókő felé mentünk Pestre: már nemigen tudok örülni annak, hogy még mindig havat láttam, és nem csupán az északi lejtőn - visszafelé a déli oldalban már csak foltokban, de az északin még mindig összefüggően. A fák szürkék, barnák, az autóból semmi zöldülő derengést nem tudok kivenni, pedig nagyon szuggerálom. Az idén mintha nem akarna kitavaszodni. Útközben a pályáig, a pálya mentén egy-egy pihenőhelyen sokadszorra is elborzaszt a szemét meg a kócerájbirodalom. Igényesség, polgári öntudat...

Egerszalókon a Helli család pincészetében finom borokat kóstolok, elámulunk a tufába vájt pincelabirintuson - kétféle borból hozunk is magunknak. A falu meglehetősen jellegtelen, de éledezik, tanulja a vendéglátást. A különleges víz miatt épült sokcsillagos szálloda és környezete egyelőre inkább riasztó, mint vonzó.

Egerben egy panzióban szállunk meg a Gárdonyi háztól nem messze. Az utcában minden 3-4. épület vendégház, házigazdánk tanár (a mai napig tanít), a panzió tele van. A város szép, de kissé kopott, a turisták járta területen is foghíjak, düledező házak és felújításra igencsak megérett épületek éktelenkednek.

A gyönyörű, kecses minaretben is mállik a kő, de a mögötte lévő kórházkápolna katasztrofális állapotban van.

Egyetemista koromban a nyári vizsgaidőszak felét az egri barátnőmnél töltöttem - akkor sem értettem, hogy egy város miért nem használja ki, ha természetes vize van. Jelentem: a patakpart ugyanolyan elhanyagolt, mint 30 éve. Zavar, hogy panziót, ilyen-olyan boltot "casa"-nak hívnak - nem hiszem, hogy ez lendíti fel az idegenforgalmat. Egerben nem találni borozót - kocsmát és ennél elitebb helyeket igen: a választék kétféle bor. A Szépasszonyvölgybe nem megyünk ki, mert kimondottan hideg van, s nem tudom, mit tilt vagy engedélyez a hegybíró vagy bármilyen rendelet - a turista, akinek Egerről némi fogalma van, a városban is szeretne jó minőségű s netán többféle bort megkóstolni.

Az első nap a Szantoferben ebédelünk - ajtaján hirdeti, hogy a Népszabadság értékelése szerint a 100 legjobb étterem között van. Nem vagyok nagy gourmand, de az étel mindhármunknak kifejezetten ízlik, várni sem kellett sokat. A hátunk mögött ismerős hangot hallunk: két asztalra tőlünk Sándor György ebédel, valami halat kér - még másnap is találkozunk vele a piacra menet. Az egykori "Otthon" (mai neve?) a másnapi ebéd színhelye: a pincér kedves, de a kiszolgálás lassú, az étel meglehetősen jellegtelen. Amint lehet, elmenekülünk: az egyik asztalnál egy család sógorostól, sógornőstől, s a férj az a típus, aki elég öntudatos és nagyhangú ahhoz, hogy mindenki kénytelen legyen hallani, hogy ő van. A férfiak valami rövidet isznak és sört - aztán fürdés, szauna, úgyis kimegy belőlük. Nesze neked zérótolerancia.

Bejárjuk a várat, Nóra 4 éve volt itt, de nem nagyon emlékszik. A gótikus palotán vedlik a festék, az oszlopokban és a csúcsívekben mállik a homokkő, Gárdonyi sírja csupasz - majd ha kilombosodnak a fák, kiültetik a virágokat, szebb és élőbb lesz minden.

A központ felé fordulva a Bagaméri fagyizó előtt egy új (4 éve még nem volt ott) szobor: Tinódi - tetszik. A kis Dobó téren az éttermek előtt kinn vannak az asztalok, vendég még kevés. A Dobó téren egy posztamensen a belváros makettje bronzból. A gyermek előbb rájön, mint mi: az a kis recés rész a vakoknak szól.

A barokk tér hangulatát megbontja a Skála áruház (a templommal átellenben éppen, de inkább nem mutatom)- s újra elgondolkozom azon, miként lehet, hogy egyetemi diplomával rendelkező mérnökök azt ide tervezték.

Bemegyünk a főiskolára, megnézünk mindent, amit lehet: a barokk könyvtár lenyűgöző - mind küllemében, mind az őrzött értékek (pl. Mikes levelei) tekintetében. A teraszról is randa a Makovecz tervezte sportuszoda - ránehezedik az egész környékre -, a mellette lévő betonba foglalt templomtorony meg modoros. (A camera obscurában azt mondja az idegenvezető: azt jelképezi, hogy a hit a betont is képes áttörni.) A sétálóutca él, a Dobosban békebeli reggelit (bundás kenyér, tejbegríz...) lehet kapni 7-től 10-ig, lemaradunk róla, 11-re emlékszünk. Ja, és be lehet hajtani! Szombaton este a Dobó téren az "Erőszakmentesség" jegyében jó kis reggie-t hallgatunk.

A Vár közből az aluljárón keresztül vezet az utunk hazafelé: legszívesebben becsuknám a szemem, Nóra fél a falra festett figuráktól, a járószinten fehér egerek - épületes látvány.

Színházban is jártunk, a jegyet itthonról, interneten vettük. Csehov Platonov címen ismert darabjának Michael Frayn-féle átdolgozását láttuk. Feltűnik benne minden, ami a későbbi nagy Csehov-drámák jellemzője - a félresikló szerelmek, a még fiatal és élni vágyó özvegy, az okos és buta nő, az iszákos orvos, a katonatiszt, a "klasszikus szarvasmarha" férj, Moszkva, a vidéki kibírhatatlan unalom, a folytonos vendégeskedés, a pénztelenség -, de még valahogy azok fejbekólintó ereje nélkül (már aki érti-érzi Csehovot), viszont felfokozott erotikával. A színpad kicsi, de mesteri a díszlet (Juraj Fabry): nyírfák törzse látszik, jobboldalon tükör tágítja a teret - ide bújnak, itt hallgatóznak a szereplők -, a színváltás az előtérben történik. A színészek remekül játszanak, nekem a Porfirij Szemjonovicsot játszó Rácz János és a Szergej Pavlovicsot játszó Vajda Milán tetszett a legjobban (ez utóbbi játéka felidézte bennem a katonás Három nővérből a Mása férjét játszó Vajda Lászlót - csak nem?). Mészáros Máté alakítja Platonovot - ha becsukom a szemem hiteles, de nyitott szemmel kevéssé értem, hogy mi a vonzó ebben a férfiban. Ízlések és pofonok. Az előadást Radoslav Milenkovic rendezte.

Vasárnap még fürödtünk egyet a termálban: 27-30 és 30-32 fokos belső medencéje, ez utóbbinak nagy külső része és egy 38 fokos külső medencéje van. Semmi extra pucc, minden ép, tiszta, rendezett. A belépő egész napra 1250 forint. A 6 fokban ültem a 38 fokos vízben, s arra gondoltam, csak itt a tavasz: a közelben lévő szomorú füzek színe már viaszos zöld.

Fotó: Rafael Balázs