"Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel..."
"A gyermeteg hiszékenyek közé tartozom, akik a rendszerváltáskor úgy képzelték, hogy az abnormális életviszonyok megszűntével egyszerre minden és mindenki normális lesz. Következésképp egyik meghökkenésből a másikba ájultam: hazugság, gyűlölet, rasszizmus, ostobaság úgy tört ki körülöttem, akár egy negyven éve érlelődő kelevény, amelyet a sebész kése végre felnyit."
"... nem arról van szó, hogy tetszem vagy nem tetszem, sokkal inkább arról, hogy művészféle embernek meddig lehet alkotó módon meghasonlásban élnie a környezetével... meddig hat ez akár inspirálóan is, és hol kezdődik a süketek párbeszédéből adódó frusztráció, ami már árt az egészségnek..."
"Nem hiszem, hogy posztmodern, kaotikus, terrorral és merényletekkel fűszerezett világunkban bárminek is különösebb, hát még hogy valamilyen kiemelkedő fontossága lenne. Úgy látszik, hogy nemcsak az ember, de a társadalmak sem boldogságra, hanem küzdelemre születnek. A kiűzött cél pedig a boldogság, de ez mindig csak a csábítás képe. Még mindig nem tudni, hogyan illeszthető össze az egyéni élet a társadalom céljaival, amelyekről alig tudunk valamit. Még mindig nem tudni, mi mozgat bennünket, és hogy - tulajdonképpen - miért is élünk, a vegetatív automatizmuson túl."
"A legnagyobb öröm itt e földön mégiscsak az írás volt, a nyelv, Ady, Babits, Krúdy, Szomory és megannyi jó magyar költő és író gyönyörű nyelve."
Hogy mit idézek, természetesen önkényes. Azt, ami engem megszólít, mert ráismerek: valami ilyesmit gondolok én is - ha más is az élethelyzet.
"A gyermeteg hiszékenyek közé tartozom, akik a rendszerváltáskor úgy képzelték, hogy az abnormális életviszonyok megszűntével egyszerre minden és mindenki normális lesz. Következésképp egyik meghökkenésből a másikba ájultam: hazugság, gyűlölet, rasszizmus, ostobaság úgy tört ki körülöttem, akár egy negyven éve érlelődő kelevény, amelyet a sebész kése végre felnyit."
"... nem arról van szó, hogy tetszem vagy nem tetszem, sokkal inkább arról, hogy művészféle embernek meddig lehet alkotó módon meghasonlásban élnie a környezetével... meddig hat ez akár inspirálóan is, és hol kezdődik a süketek párbeszédéből adódó frusztráció, ami már árt az egészségnek..."
"Nem hiszem, hogy posztmodern, kaotikus, terrorral és merényletekkel fűszerezett világunkban bárminek is különösebb, hát még hogy valamilyen kiemelkedő fontossága lenne. Úgy látszik, hogy nemcsak az ember, de a társadalmak sem boldogságra, hanem küzdelemre születnek. A kiűzött cél pedig a boldogság, de ez mindig csak a csábítás képe. Még mindig nem tudni, hogyan illeszthető össze az egyéni élet a társadalom céljaival, amelyekről alig tudunk valamit. Még mindig nem tudni, mi mozgat bennünket, és hogy - tulajdonképpen - miért is élünk, a vegetatív automatizmuson túl."
"A legnagyobb öröm itt e földön mégiscsak az írás volt, a nyelv, Ady, Babits, Krúdy, Szomory és megannyi jó magyar költő és író gyönyörű nyelve."
Hogy mit idézek, természetesen önkényes. Azt, ami engem megszólít, mert ráismerek: valami ilyesmit gondolok én is - ha más is az élethelyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése