Már délben itthon voltam, s nekiálltam a gyermeknek palacsintát sütni - ez volt az óhaja (novembertől hetente csak kétszer ebédel az iskolában). Közben arra gondoltam, micsoda nyugalom: hétköznap sütni-főzni, ráadásul ilyen időigényeset, utoljára akkor volt módom, amikor gyesen voltam.
Bekapcsoltam a rádiót, a Gályanapló felolvasásának 7. részénél tartott maga Kertész és Gábor Miklós ('92-es felvétel) - épp most fejeztem be a K. dossziét, ez fog következni -, napok óta ebben a gondolatkörben (is) mozgok... Tizennégy és fél évesen "megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok". Meditatív időszakomat élem: összegzek, rendszerezek, nincs vasárnap gyomoridegességem, hogy másnap be kell mennem az iskolába. Valószínűleg maximalista vagyok, most érzem, hogy micsoda energiákat emészt a felelősség, az igényesség, ha tanár a munkáját tisztességesen akarja végezni, napi hány óra a munkaideje a megtartott óráin kívül annak, aki nem csak úgy bejár egy iskolába. A hiányából érzem a teher súlyát. Jó, hogy nem vagyok ott - még egy tavalyihoz hasonló évet nem bírtam volna ki egészségkárosodás nélkül.
Elolvastam a "gyerekek" összegzését az istvános elvándorlási hullám kiváltó okairól - mert ők megcsinálták azt, amivel az iskolavezetés nem akart szembesülni. Nézem a hivatalos honlapon a fantasztikus fogalmazási készségről tanúskodó beiskolázási tájékoztatót: az elmúlt években befektetett munka tavaly beérett eredményeihez a jelenlegi vezetésnek és a mai tantestület nagyobbik részének semmi köze, a következő évek eredményeiben pedig láthatóan nem bízott az a (pillanatnyilag) 100 család, amelyik gimnazista gyerekét elvitte az Istvánból. (Az én osztályom sokáig kivárt: a tanév végén csak hárman mentek el - az őszi szünet óta tizenketten.) S a jövő? Az első beiskolázási tájékoztatón (eddig sosem volt kettő) 10 érdeklődő sem volt - a felvehető gyerekek száma 60. Pedig tavaly az igazgató azt mondta: nincs konkurenciánk. Ráadásul azóta a gimnázium sikeresen szerepelt az elit iskolai programra kiírt pályázaton. Hát igen: a műtét sikerült, a beteg haldoklik.
"Úgy éltem, mintha bármely napon véget érhetne a rendszer - s ebben egyébként biztos is voltam, mert az élet csak átmenetileg tűri a saját tagadását -, csak éppen nem lehettem biztos afelől, hogy ezt én magam is megélhetem..." (Kertész Imre: K. dosszié)
Mélységes szomorúságot érzek. És megvetést.
Bekapcsoltam a rádiót, a Gályanapló felolvasásának 7. részénél tartott maga Kertész és Gábor Miklós ('92-es felvétel) - épp most fejeztem be a K. dossziét, ez fog következni -, napok óta ebben a gondolatkörben (is) mozgok... Tizennégy és fél évesen "megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok". Meditatív időszakomat élem: összegzek, rendszerezek, nincs vasárnap gyomoridegességem, hogy másnap be kell mennem az iskolába. Valószínűleg maximalista vagyok, most érzem, hogy micsoda energiákat emészt a felelősség, az igényesség, ha tanár a munkáját tisztességesen akarja végezni, napi hány óra a munkaideje a megtartott óráin kívül annak, aki nem csak úgy bejár egy iskolába. A hiányából érzem a teher súlyát. Jó, hogy nem vagyok ott - még egy tavalyihoz hasonló évet nem bírtam volna ki egészségkárosodás nélkül.
Elolvastam a "gyerekek" összegzését az istvános elvándorlási hullám kiváltó okairól - mert ők megcsinálták azt, amivel az iskolavezetés nem akart szembesülni. Nézem a hivatalos honlapon a fantasztikus fogalmazási készségről tanúskodó beiskolázási tájékoztatót: az elmúlt években befektetett munka tavaly beérett eredményeihez a jelenlegi vezetésnek és a mai tantestület nagyobbik részének semmi köze, a következő évek eredményeiben pedig láthatóan nem bízott az a (pillanatnyilag) 100 család, amelyik gimnazista gyerekét elvitte az Istvánból. (Az én osztályom sokáig kivárt: a tanév végén csak hárman mentek el - az őszi szünet óta tizenketten.) S a jövő? Az első beiskolázási tájékoztatón (eddig sosem volt kettő) 10 érdeklődő sem volt - a felvehető gyerekek száma 60. Pedig tavaly az igazgató azt mondta: nincs konkurenciánk. Ráadásul azóta a gimnázium sikeresen szerepelt az elit iskolai programra kiírt pályázaton. Hát igen: a műtét sikerült, a beteg haldoklik.
"Úgy éltem, mintha bármely napon véget érhetne a rendszer - s ebben egyébként biztos is voltam, mert az élet csak átmenetileg tűri a saját tagadását -, csak éppen nem lehettem biztos afelől, hogy ezt én magam is megélhetem..." (Kertész Imre: K. dosszié)
Mélységes szomorúságot érzek. És megvetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése