Babits

"Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert "cél és értelem" emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek, az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek amit el nem ér...

(...)

Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek: a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai... Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk talán a vak erőknek: de ezt bízzuk csak a vak erőkre..." (Babits: Örökkék ég a felhők mögött)


Nem is tudom, hogy jutott eszembe, miért jutott eszembe Babits. Főztem: a kéz teszi a dolgát, s fejben lehet mást csinálni. Utálom azt a világot, ahol az „ész az érdek rimája” (Szabó Lőrinc), ahol a szavak nem jelentenek semmit, csak arra valók, hogy kiforgassák őket... A Sziget és tenger jutott eszembe: kivonulni, elvonulni, azonosságot nem vállalni... Tudom persze, hogy lehetetlen kísérlet. Aztán elővettem a kötetet, olvasgattam - ehhez az íráshoz tértem vissza még ma is. Mert „hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból…”