Évforduló

Ma 53 éve kötöttek a szüleim házasságot, 1955-ben ezen a napon vasárnap volt: 3-kor volt a polgári esküvő, 5-kor az egyházi szertartás a szécsényi római katolikus templomban.

Féléve ismerték egymást. Leendő apám a biztosítónál dolgozott, majdani anyám a tanácson: ha egy állattartó nem fizette a biztosítást, a tartozást rávezették az állat passzusára – amíg ki nem egyenlítették, nem jöhetett létre az adás-vétel. Ilyen ügyviteli munka alkalmával találkoztak. Apám édesszájú volt, gyerekkoromban, ha már sehol máshol, az ő zsebében mindig találtam cukrot (kedvencem volt a kávés furé) – anyu környezetének feltűnt, hogy a „szépszemű Palika” mindig ott kezdi a kínálást, ahol anyu ül. Májusban anyut esküvőre hívták: egy barátnője egy szakali fiúhoz ment férjhez, aki történetesen apu egyik legjobb legénykori barátja volt. Egy hét múlva anyu az újdonsült házasoknál volt látogatóban Szakalban, s az állomáson találkozott apuval. Az ifjú férj barátjára bízta a vendéget, s bár ő Ludányba, a szomszéd faluba indult, nem szállt le, hazakísérte anyut. Egy hét múlva moziba hívta – így kezdődött.

Apu 30 éves volt ekkor, már rég ideje volt nősülni. Volt, aki figyelmeztette anyut, hogy leendő anyósa nehéz természetű asszony. Anyai nagyapámnak tetszett a vőjelölt: komoly iparos - szívesen adta 22 éves lányát. Augusztusban volt az eljegyzés, októberben az esküvő. Aztán a szüleim 8 évig apai nagyszüleimnél laktak – sok alkalmazkodással, elfojtott váddal, keserűséggel.

Erről az időszakról információim az egyik érdekelt féltől, anyutól származnak, így szükségképpen szubjektívek. Van, amit a magam emlékezete őrzött meg – de én meg kisgyerek voltam. Apu volt nagyanyám kisebbik fia: a legjobbat akarta neki. Szép és gazdag lányt. Anyu sokszor hallotta emlegetni a „hajas babát” meg a „porcelánbabát” - az előbbi apám sógornője volt, az utóbbit nagyanyám protezsálta apámnak – sikertelenül.

Anyu nagyon más volt: „városi” (Szécsény járási székhely volt, de az én fogalmaim szerint ma sem város), nem értett a földhöz, az állatokhoz – soha nem is tanulta meg. Iparos családból származott, másfajta viszonya volt a kultúrához, mások voltak a szokásai, más az értékrendje. 14 éves kora, a polgári elvégzése óta dolgozott, maga gyűjtötte össze a stafírungját, maga vette a konyhabútorát. De szegény volt: nem voltak földjei, állatai. Már pedig nagyanyámnak ez jelentette volna a méltó partit. (Történelmet tanulva nem értettem: miért mondják a faluban a 20. században a gazdagabb parasztokra, hogy jobbágy. Nekem a jobbágy szegényt jelentett. Igen ám, de voltak zsellérek is.) Apám családja sem volt tehetős, de „az az isteni parancsolat a bibliába, fiam, hogy a szegény legény gazdag jányt vegyík el, a szegíny jány meg módos legínyhez menjík, fiam. Csak mink vótunk ilyen emeletes marhák anyáddal ketten, hogy aszontuk, hogy összetesszük, amink van, éljünk osztán bódogan. Látod, milyen szeginysígbe cürhölődtünk egy íleten. Tik is azt akarjátok?” (Móricz: Pillangó)

1963-ra a Gránicon felépült a házunk, ki lehetett volna költözni, de apu mindig halogatta. Aztán egy kora nyári szombaton anyu elhívatta Péter Laci bácsit, s a kocsira felrakták a bútorokat – apu ült a nagyszüleim házánál a lépcsőn, két keze közé fogta a fejét, egyetlen széket meg nem mozdított, sírt. Még hónapokig a fél hetes vonattól (Balassagyarmaton dolgozott a földhivatalban) nagyanyámékhoz ment, s csak aztán haza.

A nagyobbik húgommal iskolaidőben, hét közben mi még évekig nagyanyáméknál laktunk. Csak akkortól lehettünk otthon, amikortól ránk lehetett bízni a házat, be tudtunk fűteni. (A kisebbik húgom már beleszületett az új házba, bár óvodás koráig ő meg az anyai nagyanyámnál volt hét közben - nagyanyai bennlakásos bölcsőde). De akkorra bennem már kialakult a se így nem jó, se úgy. Ha nagyanyáméknál voltam, vágytam anyu után. Minden este mentem tejért, s kicsit hazaszaladtam. Ha apu azt mondta, bejön, akkor maradtam, a számonkérés elmaradt; ha azt mondta nem ér rá, kis idő múlva elbúcsúztam, s nagyanyámnak azt hazudtam: várni kellett még a fejésre. Nem emlékszem, hogy mondták volna, hogy ne menjek, de valószínűleg úgy éreztem: titkolnom kell, mert nem tetszene. Felsős koromban már otthon laktam, s ha délutános voltam az iskolában, hazafelé még beugrottam mamáékhoz, s akkor onnan nem tudtam elszakadni. Naponta ismétlődő érzelmi konfliktusok. Ugyanez a hittannal és a misére járással kapcsolatban. Megfelelni anyunak is, nagyanyámnak is – mert nagyapám hallgatott, apu meg a felesége és az anyja között állt. A két asszonyt próbáltam közelebb hozni egymáshoz – mint minden gyerek, aki nem érti, hogy valakik hogyhogy nem szeretik egymást, mikor ő mindkettőjüket szereti. Nem tudtam, hogy milyen reménytelen a próbálkozás.

Nyolcadikos voltam, amikor nagyanyám meghalt. Ételei ízét ma is őrzöm. Már akkor tudtam, hogy vakbuzgó hite mögött mennyi hétköznapi gonoszkodás, képmutatás van. De én szerettem. S nagykamaszként, felnőttként kritikusan néztem már anyut is: ő sem könnyű természet. E két asszony szembenállása juttatott el viszonylag hamar oda, hogy mérlegeljek, állást foglaljak, döntsek.

Apu a hat elemi után (más volt az iskolarendszer) szakmát tanult. Már házas emberként végezte el a 7-8. osztályt, aztán levelezőn a gimnáziumot. (Egyszer magával vitt - talán cipőt vettünk nekem -, ott ültem vele a padban, ahol később én is gimnazista lettem, majd pályakezdő tanár.) A magyart és a történelmet anyu tanulta vele, a kötelezőket felolvasta neki, egyiket-másikat beszerezte diafilmen. Mert anyu szeretett, a mai napig szeret olvasni. Ő gyűjtötte össze az otthoni alapkönyvtárat, nem sajnálta a pénzt a könyvekre. A családi kasszát apu kezelte, a mellékes jövedelmet ő biztosította. Az anyu nemzedékében a falun élők között még nem volt tipikus, hogy a nő 8 órában munkába jár. Három gyerek mellett nem is volt az könnyű.

A tisztességesen végzett munkát, a kitartást, az óvatos, szolid gyarapodást láttam otthon. Azt, hogy a gyerekek fontosak. Fontos, hogy többre vigyék, mint a szüleik. S ehhez mindent megkaptunk. Köszönet érte.

Apu 20 éve nem él. Kórházban halt meg, egyedül. Élete utolsó évében anyu otthon volt vele, már nem lehetett egyedül hagyni. Fel tudom idézni meleg, biztonságot nyújtó kezét, kopogó cipője hangját a kövön, hangját, ahogy kedvenc nótáját, az Akácos utat énekli, ahogy azt mondja, hogy „babám”… Anyu decemberben lesz 75 éves.

Soha nem ünnepelték meg a házassági évfordulójukat, nem emlékszem, hogy anyu valaha is virágot kapott volna. Ebben a társadalmi közegben ez nem volt szokás. Én itt, most megünnepeltem.