Vallás

"Tíz évvel ezelőtt a felnőtt magyar lakosságnak több mint 20 százaléka "nagyon vallásosként" határozta meg önmagát. Ez a szám ma kereken 15 százalék. Ennél is nagyobb mértékben csökkent a rendszeresen templomba járók aránya: 26,5 százalékról 19-re. Egyúttal 30-ról 35 százalékra nőtt azok száma, akik soha nem mennek templomba. (...) A felmérés a hajdani szocialista táborhoz tartozó országok közül tizennégyre terjedt ki."

Gyerekkoromban ellentétes hatások értek a vallással kapcsolatban. Lázadó kamaszként nagyon határozott álláspontot képviseltem. Felnőttként tudatosan megvizsgáltam: hogy is van ez. Ma azt gondolom: a vallás magánügy. Tisztelem a hívő embert - na, nem azt, aki politikai számításból fedezte fel felekezeti hovatartozását. Nem hiszem, hogy a vallásosság magasabb rendű erkölcsiséget jelent - bőven van személyes tapasztalatom ennek a következtetésnek a levonásához. Taszít az egyház pártpolitikába való beavatkozása, s taszít a pártpolitika egyházra kacsintó számítása. De tudom: a szekularizáció nagyon fiatal képződmény ahhoz képest, hogy az egyház mennyi ideig volt a hatalom részese... S nem spirituális értelemben. De visszafelé nem szeretnék menni.

Nem tudom felidézni, ki mondta/írta (talán Kornis?): hitről igazán nagy műveket a 20. században a kételkedők, a vívódók írtak. Íme egy ilyen.

Nemes Nagy Ágnes: Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.